„Azok a pillanatok, amikor nagy ritkán az életben megnyílnak a lét erői, s amelyekhez a boldogság képzete kapcsolódik, kivétel nélkül olyan pillanatok, amikor az ember egoitását oda tudja dobni, fel tudja áldozni egy magasabb ideál, egy intenzívebb lét hívásának. Hogy példát említsünk, gondoljunk a szerelemre, mint  amit a leggyakrabban szoktak a boldogsággal társítani. Hiába akarná valaki a maga számára szerelmet, hiába szeretne boldog szerelmesnek lenni, a szerelem elkerüli.

Akkor tör rá hirtelen, amikor képessé válik arra, hogy egoitását föláldozza, önmagát a szeretett lényben teljesen feloldja, egyéni sorsát semmibe véve, azt teljesen a szeretett lény lábai elé hajítsa, önmagát a szerelemnek megnyissa, zárt énjét a szerelem tüzében elégesse. … Azt látjuk tehát, hogy a boldogság lehetőségének megvalósítása tulajdonképpen azon múlik, hogy a szenvedés gyökérokát, az egoitást, az individuális én-t az ember mennyiben tudja visszaszorítani, feláldozni – nem a másik ember önzésének, hanem az eszménynek, az ideálnak a kedvéért. Az eszmény megvalósulása azonban az, amelyen minden egyes ember, a közösség boldogsága és jóléte múlik. Ezért mondtuk korábban, hogy a boldogság nem magánügy: nincs egyéni boldogulás, mert a boldogság eszménye az egész emberiség boldogulásával a legszorosabban összekapcsolódik. Ebből a szempontból az egyén nem más, mint az emberiségnek, az örök embernek csupán egy arculata. …

A buddhista bodhiszattva–ideál követője pl. tudatosan lemond bármely egyénileg elérhető üdvről, mert felismeri, hogy a tökéletes boldogság elérésében sorsa a közösségével elválaszthatatlanul összefonódik. Az egyéni üdv keresését azonban a jóga-irodalom is a legnagyobb csapdaként említi. A meditáló azért vonul vissza, hogy egyéni igényeiről lemondva a valóság minél tisztább megismerésére szert tehessen, a tudás és éberség világosságát az emberiség számára megnyissa és hozzáférhetővé tegye, az eszményt önmagában megvalósítva ide a földre lehozza, s azt mint reményt a szenvedő emberek számára felmutassa. Ezek természetesen igen magas ideálok, s nyilvánvaló, hogy a legtöbben nem fogunk visszavonulni az őserdőbe meditálni.

Hiszem azonban, hogy ha valaki csak annyit tesz, hogy egyéni boldogságát embertársainak ügyével szorosan összekapcsolja, s van annyira bátor, hogy egoizmusából táplálkozó igényeit a benne élő eszmények kedvéért háttérbe szorítsa, akkor élete máris sokkal boldogabbra fordul. Nem fog szabadulni természetesen a szenvedéstől, sőt szenvedése valószínűleg fokozódik, hiszen amint láttuk, szenvedés és boldogság ugyanannak az éremnek a két oldala. Más lesz azonban ez a szenvedés, mint az amellyel zárt egoizmusából adódóan küszködött. Mert „gyönyörű az iga és könnyű a teher” annak, aki nem önmagáért szenved, hanem ébren élve boldogság-eszményét egy új közös aranykor reményében.

Mit tanácsolhatnánk hát boldogságra sóvárgó embertársainknak; mi lenne a tömör tanulsága e mitológiai eszmefuttatásnak? Ha egy mondatban akarnánk összegezni, mi is hát szerintünk a boldogság, valami ilyesfélét kellene válaszolnunk: boldogság a közösség legjobb képességeink szerinti, alázattal telt szolgálata; önzésünk legyőzése; egyéni életünknek az eszmények megvalósulására történő ráirányítása; élettevékenységeinknek szellemi tartalommal és értékekkel való megtöltése; a valóság éberségének szünet nélküli gyakorlása.”

(Pressing Lajos: A boldogság mint misztérium. Négy tanulmány. Orient Press kiadó, Budapest 1993. 75 -80 o)

Bodhiszattva: A mahájána buddhizmusbanbővebb jelentéssel bír. Ide tartoznak azok, akik minden érző lény üdvéért világosodnak meg, és saját szellemi erejükkel másokat is a megvilágosodáshoz vezetnek.

Kép: 

• https://limerockorchards.com/men-can-boost-fertility-walnuts/
• https://kadampalife.org/2014/02/19/being-a-modern-day-bodhisattva/
• http://www.nydailynews.com/news/world/dead-87-mother-teresaheart-fails-nobelist-missionary-article-1.769700