A gimi, ahol titokban diákot vernek … Kommunikatív racionalitás 2.
Az előző szövegben bemutattam egy esetet, ahol nem beszéltek meg nyíltan egy iskolai problémát. (E szöveg előzménye: http://hetedikvilag.blog.hu/2013/03/14/veri-e_a_tanar_ur_a_gyerekeket )
S e torz a kommunikáció következtében hiteltelenné vált az intézmény, s a benne szereplők. Feltételezhető, hogy a bemutatott gimnázium minden szereplője (vagy a szereplők tudatos része) tudta, hogy a diákok megverése a törvény szerint büntetendő, s azt is végiggondolhatták az igazlátót szervező iskolapolgárok, hogy a diákok verése nem összeegyeztethető a demokrácia értékeivel, amelyet éppen az igazlátó nap szervezése helyezett reflektorfénybe. S ezért nem is lehetett az iskola széles nyilvánossága előtt képviselni azt, hogy vannak esetek, amikor helyes diákokat megverni (a diákok szerint). S ennek a kettős szorításnak éppen jól jön az itt elemzett csúsztatás-sorozat, így épek maradnak a szélesebb nyilvánosságban a demokratikus értékek. Nem kell vállalni a szégyent, a konfliktust a verő tanárral, s a diákoknak az őket zavaró diákokkal. Az iskolapolgároknak feltehetőleg nem állt érdekükben - ebben az esetben - tisztán, pontosan kommunikálni. S így két nyilvánosság keletkezett melyben két iskola fogalmazódott meg.
- Az egyik a nyíltan kommunikálható gimnáziumban, a felszínen lévőben nem vernek diákokat, ez nem is helyes, bár ha lenne ilyen, azt a diákönkormányzat szóvá tenné, például az igazlátó nap keretében. Csak néha, néhány (felelőtlen) diák fogalmaz meg ezzel ellenkező állítást. Ez az iskola formális nyilvánossága. a hozzá tartozó csúsztatott kommunikációval.
- A másik gimnáziumban - a felszínen nem láthatóban, de az alatt érezhetően - néha vernek diákokat, s ez néha helyes is, mert akiket vernek azok meg is érdemlik. Ez az iskola informális, a külső szem számára latens nyilvánossága az iskolának.
- S az iskolapolgárok képesek eldönteni, hogy éppen melyik iskolai nyilvánosság szerint kommunikálnak. Ezért a szereplők megtanulják, mikor melyik igazságot kell vallaniuk. S ez az iskolapolgárok szempontjából racionális magatartás lehet. Az iskolapolgárok számára valóságosan átélhetővé válik egy itt és most (ott és akkor, a kilencvenes évek elején) gyakorlata az iskolai problémamegoldások rendszerének, a nyilvánosságnak, az elfojtásnak, az elkenésnek. Az iskolapolgárok szocializálódnak, abban, amit átélnek, s arra, amit élnek.
S e kettősség éppen a hiteltelenség, az inkongruencia mércéje. Amit a felszínen kommunikál valaki, vagy esetünkben az intézmény, az mennyire egyezik azzal, amit a felszínen nem láthatóan, gesztusokban, hanghordozásban a metakommunikáció, vagy az iskolában a második nyilvánosságban tapasztalunk. Ha egyezik, akkor nagy valószínűséggel hiszünk a másiknak, ha nem egyezik, nagy valószínűséggel nem hiszünk. Maradva a példánál. Az iskola megúszta a konfliktust azzal, hogy nem beszélte meg nyilvánosan a verés tényét, helyességét, s a diákokat zavaró diákok kérdését. A tanárok a „nincs ilyen, mert nem lehet ilyen” kijelentéssel megúsztak egy tanár-tanár konfliktust. S, ha eddig nem lett volna így, a diákok megtanulták, hogy más a széles nyilvánosság és megint más a tanárok, a diákok és a diákönkormányzat konfliktuskerülő valósága. Legalább kétféle iskolai nyilvánosság van. Van a valóság, amelyben verhetnek diákokat. És van a hivatalos nyilvánosság, ami elkeni a valóságot.
Azzal, hogy az iskola nem engedte egy valóságos probléma nyílt megfogalmazását, elvesztette a hitelességét. S, ha van demokratikus állampolgári létre is szocializáló funkciója egy gimnáziumnak, akkor ez a hitelesség fontossá válik. Persze itt is valóságos szocializációt találunk. E történet nem idegen az iskolán kívüli világtól. Ám, ha akarna az iskola demokratikus értékekre céltudatosan nevelni és abban a polgárok nyilvános közéleti diskurzusainak képessége is beletartozna, akkor az iskola számára hátránnyá válna ez a hiteltelenség. Mert a példa az elkenésről és az elkenés képességére való szocializációról szólt. Ekkor ebből a célrendszerből nézve nem racionális, ami történt, mert a hitelesség elvesztése miatt nehezebb így demokráciára nevelni. Ha az iskolapolgárok pusztán elkerülni akartak egy konfliktust, akkor racionális az, ami történt, mert a magatartás célhoz vezetett. Ez azt is jelenti, hogy a magatartások racionalitása a cselekvők elvárásaiból következik. Mondjuk az oktatási kormányzat, vagy a törvényalkotó, vagy a diákönkormányzat számára az lehetne a racionális magatartás, ami segíti, hogy az ilyen esetek kiderüljenek, azért, hogy ténylegesen ne forduljanak elő.
A(z iskolai) nyilvánosság vágyott állapota. Álmodjunk!
Álmodjunk igaz beszédet a tényekről!
Álmodjuk azt, hogy az (iskola)polgárok olyan iskolákban, polgárok olyan társadalomban élnek, ahol a valóság tényeiről olyan diskurzus folyik, amelyben a felek a tényeket tényekként beszélik meg, s a tényekre vonatkozó állítások mindegyike kérdésessé tehető olyan érvekkel, amelyek megkérdőjelezhetik ezeket az állításokat, s a vitatkozó feleknek tényekre vonatkozó kijelentések formájában kell megalkotniuk, közösen értelmezett valóságukat. Ennek a tényekkel leírt valóságnak az érvényességi kritériuma az, hogy igaz legyen. A valóság szakadatlan változásban van, s ezért róla bármikor vita kezdhető. Ez a valóságértelmezés nyitott, változni (fejlődni) képes, mert az új és új értelmezési viták újra és újra megmérik annak valóságtartalmát. Ebben az iskolában izgalmas és fárasztó órák is lennének, amennyiben a tanárok kész „leadandó” ismereteket akarnánk óránként közvetíteni. Ez az iskola valószínű jól funkcionálna a diákok aktív megismerő-képességeinek fejlesztésében, és többi iskolához képest kevesebb meglévő ismeretet tudna átadni. A reális iskolának, iskolarendszernek tömegesen kell ismeretek tömegét átadni a diákoknak. Ennek a célnak ellent mondana a „mindent vitatni lehet” állapota, mert elvenné az időt a leadandó anyagtól. A nevelni, gondolkodni is tanító iskolának mégis biztosítani kell ezt a lehetőséget. A valóságos pedagógiai gyakorlatban is benne van e kettős célrendszer, minden tanár valamennyit kommunikál, a mindent érteni és megvitatni próbáló eleven eszű diákkal és mégis leadja valahogyan az anyagot. Ha ez az ideális iskola úgy tudná átadni a megfelelő meglévő ismereteket, hogy közben a vitathatóságukat is biztosítani tudná, ez az iskola egészen biztosan jól tanítaná gondolkodni a gyerekeket, s az iskolából a valóságot szüntelenül újragondolni tudó polgárok kerülnének ki, akik elsajátították az előttük álló nemzedékek által felhalmozott tudás legfontosabb részét is.
Álmodjuk, hogy kölcsönösen elfogadott normáink vannak!
Azt is álmodhatnánk, hogy az iskola belső szabályai is vitathatóak lennének az iskolapolgárok által és egy szabály érvényességének kritériuma az lenne, ha a felek elfogadják azokat. E közös normatív világukat a mellettük érvelő iskolapolgárok alkotnák meg. Arra is lenne szabály, hogy hogyan hozzanak szabályokat, s ekkor a szabályok közös megalkotásával ez az iskola szabályozná magát. Valószínű, hogy az iskolapolgárok jobban elfogadnák az iskola környezetéből érkező szabályokat, mert számukra is ismerősek tételeznék őket, mert alkalmazott szabályhozó mechanizmusokat tételeznének mögöttük.
Ez az iskola a társadalomban, az állampolgári létben otthonosan létező polgárokat bocsátana ki, akik közös törvényeiket nyilvános vitákban alkotható törvényekként élnék és alkotnák meg. És saját maguk által is alkotott és elfogadott törvényeket láthatnának bennük.
Álmodjuk, hogy hitelesen és szabadon kommunikálunk a belső világunkról!
És e világban, ha a polgárok úgy tartják fontosnak, szabadon kommunikálhatnak belső világukról, hogy ezzel kulcsot adjanak önmaguk megértéséhez, a másik ember számára, vagy egyszerűen, csak azért, mert szabadságukban áll. S mindezeket a kommunikációs helyzeteket szabadon választanák.
A racionális kommunikáció világa
Álmodhatunk egy olyan világot, amelyben minden, szabadon és racionálisan megtárgyalható és érvényességi igényével vitatható, ahol egyezkednek arról, hogy:
- mit tartanak, tartsanak igaznak, a tényekről,
- mi és mi legyen a helyes, a közösen elfogadott és helyesnek tartott norma és e normák érvényességét a polgárok általi elfogadottsága mérné.
- és szabadon kommunikálhatnak belső világukról, s ebben csak közlésük hitelessége számítana mércének ahhoz, hogy azt mások elfogadják, mint belső szubjektív valóságot.
- E világhoz azt is álmodnunk kell, hogy a polgárok arról is tudjanak kommunikálni, hogy éppen melyik „világ” melyik fajta kommunikációjának megfelelő érvényességi igény és milyen kommunikatív terjedelem szerint kommunikáljanak.
Ezt az ideálisan felfogott kommunikációt fogjuk fel úgy, mint amely biztosítja a felek közös helyzetmegértését, egymás megértését, s a közös normáik kialakítását. Ez egy mérce, amit össze tudjuk vetni a valós szervezeti kommunikációs viszonyokkal, s jobban értjük az eltérések okát és következményeit, akkor közelebb jutunk a szervezeti kommunikáció fejlesztéséhez. Eljuthatunk oda, hogy ne akarjunk tiszta kommunikációt kialakítani, ha az ellentétes a célokkal, az éppen megkívánt problémamegoldó iparkodásokkal, és tudjunk tiszta kommunikációt kialakítani ott, ahol ez segíti a célok elérését.
A valóságos élet ettől eltér. A gimnáziumi példa nem volt ilyen. Közvetlen céljaik szerint nem érte meg nekik így kommunikálni. Vagy, mert nem tudtak, mert nem tanultak meg így kommunikálni, és a kommunikáció ilyen felfogása felfoghatósága fel sem merült bennük, s nem érezték magukat biztonságban.
A hatalom torzítja a tiszta kommunikációt
Ez az ideális eset hatalmi helyzetekben eltorzul. A hatalom lehet, hogy elvárja, hogy
- mit tartsunk igaznak,
- mit helyesnek,
- s milyen gondolatot, érzést mondhatunk ki, s mit nem.
A szervezetekben pedig van hatalom. S a szervezet egésze szempontjából gyakran adódhatnak olyan helyzetek, amikor a kommunikáció tisztasága, érdekében állhat a szervezetnek és a szervezet tagjainak egyaránt. Ha érdek
- a valóság helyes és közös értelmezése,
- a normák kollektíven alkotott létéből eredő elfogadottsága,
- a cselekvő személyek belső világának kinyilvánítása
Ilyenkor a tiszta kommunikáció idejére fel kell függeszteni a meglévő szervezeti hatalmat, s a hatalmat annak kell adni, aki a racionális kommunikáció feltételeit, medrét biztosítja. Aki ezt képes jól ellátni, az a kommunikáció moderátora, vagy facilitátora. Erről egy másik szövegben írok. A moderátor felelőssége a kommunikatív racionalitás biztosítása.
A következő szövegben az eddigieket tesszük kommunikációelméleti keretbe.
Az iskolai példát részletesen leírtuk itt:
Domschitz Mátyás- Hamp Gábor: A kommunikáció színtereiről. in. Horányi Özséb (szerk.) A kommunikáció, mint partcipáció. AKTI – Typotex Budapest, 2007.
Képek
http://www.usasialaw.org/2010/07/how-china-handles-state-secrets-prosecutions-xue-fengs-case/
http://www.lol-heaven.com/img/8366/double-face-optical-illusion_c21
http://crazydoseofreality.blogspot.hu/2012/03/blog-post.html
https://littlelifestories.wordpress.com/2009/09/
