"Ami leginkább megragadott a blogon az a következő mondat:

„A hetedik világ egy elidegenedés mentes, értelemmel és tudással teli világ, amely nem az anyagi javak hajszolására épül. A hetedik világ blog egy újratervezési javaslat.”

A blog írásait olvasva a hetedik világról kialakult némi sejtelmem. Egy dolgot viszont nem értek, ha hetedik világról beszélünk, akkor kell, hogy legyen még hat másik is. Ezek esetében vajon mire kell gondolnunk?

Azért HETEDIK, mert a hetes (7) az valamilyen bűvös szám? Bár a Fibonacci-számsorban, amit mostanában keltette fel az érdeklődésemet, nem szerepel. (A Fibonacci-számok a matematikában az egyik legismertebb másodrendben rekurzív sorozat elemei. Az első két elem 0 és 1, a további elemeket az előző kettő összegeként kapjuk. A Fibonacci-számok végtelen, növekvő sorozatot alkotnak; ennek első néhány eleme:  0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89, 144.) Állítólag sok mindenféle régi és új tudománynak az alapjait képezik, szerepet játszanak a biológiai önszabályozásban és együttélésben; sőt az aranymetszés is a Fibonacci matematikai modellen alapszik.

Amikor 3 évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy kb. harminc év után visszatérek az iskolapadba néhány olyan órán volt alkalmam részt venni, ami megerősítette hitemet olyan dolgokban, amikről csak halvány sejtésem volt. Az elméleti órák mellett voltak kommunikációs készségfejtési óráink, majd pedig a vezetéselméleti kurzus, amin olyan dolgokat tapasztaltam meg, amik egészen felvillanyoztak: új vezetési technikák, ismerjük meg önmagunkat, írjuk le céljainkat, építsük fel tudatosan az énképünket, a kreativitás szükségessége stb. Törekedjünk egyszerűségre stb. – nagyon kedvemre való, izgalmas dolgok.

Ösztönösen éreztem ezt az irányt, de az új tanulmányaim megerősítették hitemet, megérzéseimet, sőt még új ismeretekkel is bővítették tudásomat.

 Az egyik kulcsszó számomra az újratervezés lett, amiről lényegre törő eszmefuttatásokat találtam a honlapon:

Újratervezés

 (Hetedik Világ. Újratervezés. Sikergondolkodás renewal 2. – 2012. 10. 23.)

Újratervezés. A kifejezés az autós gps-ekből lehet ismerős. A gép javasol egy útvonalat, de mi mégsem arra megyünk: nem követjük a legracionálisabb, logikus utat. Mert jobban tudjuk. A gép engedelmesen reagál, amikor észreveszi, hogy letértünk az – általa helyesnek vélt – útról, és a cél változatlanul hagyásával egy új, a jelenlegi helyzethez alkalmazkodó útvonalat ajánl. „Újratervezés” – szól a ketyere, aztán mi vagy követjük a felajánlott új utat a változatlan célhoz, vagy nem, s jöhet az újabb újratervezés.

Az ember élete delén túl is tud reménykedni, sőt van ereje újra kezdeni a dolgokat. Számtalan olyan ismerősöm van, aki szabályosan belebetegedett a civilizációba, és elvonul a világ szeme elől. Például egy félig lakatlan, békés Balaton-felvidéki zsákfaluba, ahol újra szervezi az életét. Megvesz egy régi épületet, és inkább ott él.

Nemrég láttam Kay Pollak filmjét, melynek címe Hétköznapi mennyország (Sa som i himmelen / As It Is in Heaven, 2004). A történet egy Isten háta mögötti falucska életéről szól, amelybe „visszavonul” egy híres, nagyvilági karmester. A település lelkészének kapóra jön az illető, kinevezi kántorrá a jövevényt, aki így a templomi kórus élére áll. A kórus gyakorlatilag az egyetlen „önműködő” közösség a helységben, csütörtökönként este gyűlik össze a falu néhány dalos kedvű polgára, hogy közösen énekelgessenek.

A probléma akkor bontakozik ki, amikor a karmester nem elégszik meg az örömdalolással. Azt szeretné, ha az emberek megtalálnák a zenét, ami ott van bennük. Ehhez keresni kell, s mivel a zene ott van belül, elengedhetetlen, hogy közelebb kerüljenek önmagukhoz. Egyre közelebb. Az emberek óhatatlanul elkezdik megismerni magukat. A saját hang keresése közben beleakadnak saját magukba. A karmester szokatlan módszerei azonban visszatetszést keltenek a faluban – természetesen éppen azokban, akik nincsenek ott. A lelkész egy alkalommal elmegy a próbára. Vagy álljon be a kórusba, vagy menjen el – mondja neki a karmester. A lelkész inkább elmegy, és egyre gyanakvóbban viszonyul a kórushoz, amelyben hamarosan kiütköznek a problémák, a konfliktusok, az ellentétek – de egyre kontúrosabbá válnak a személyiségjegyek is.

A történet patetikum nélkül, egyszerűen, mégis nagyon szépen beszél az ember magára ismeréséről, képmutatásról és morálról, lelkiismeretről és küzdelemről; arról hogy az ember életében az „újratervezés” mennyire fontos. A film története arról szóll, hogyan érdemes építkezni. Hogyan lehet úgy közösséggé válni, hogy mindenki megtalálja magát benne – mert nem megváltozni kell ahhoz, hogy a közös cél felé hatás működjön, hanem elfogadni a másikat. A cél összeköt, és ez mindennél előbbre való. 

Elidegenedés

Hosszú évtizedek óta elmélkedéseim egyik központi tárgya az elidegenedés. Valamikor a hetvenes években halottam a kifejezést az egyik irodalomtanárom szájából, amikor a francia egzisztencialista irodalom jeles képviselőiről, J. P. Sartre és Camus műveiről beszélt nekünk, és azóta is sokszor foglalkoztatott a téma, merthogy majdnem minden emberben néhányszor vagy sokszor elgondolkozik az értelmes életről, a létezés titkáról, a boldogságról.

Az elidegenedésről sok jót lehet olvasni: 

„Az elidegenedés mint társadalmi probléma szorosan összefügg azzal, ahogyan új társadalmi együttélési formák alakulnak ki, s változik közösség és egyén viszonya. A modernizáció térhódításával együtt fokozatosan a közösség védelmi erejét is elveszítettük, s így vált az elidegenedés, a magány és az izolálódás az individualizált társadalom jelképévé.” 
Az elidegenedés tehát a modern kor életérzése, amelyet a művészetekben gyakran fogalmaznak meg, tesznek kitapinthatóvá az érzékek szintjén: „Az elkülönült egyéni lét bizonytalanul tapogatódzó saját világa.” Ez az életérzés jellemzi azt az egzisztenciális válságot, amely a modern kor társas deficitjeit, elmagányosodását és interperszonális konfliktusait hordozza.
Társadalom-lélektani szempontból kiemelkedő jelentősége van annak, hogyan hat az elidegenedés az éntudat formálódására. Megváltozott éntudatosságunk is állhat az elidegenedés hátterében, amely oka és következménye is egyben a modernizáció hozta új életmódnak. Giddens az éntudatot reflektív jelenségnek tekinti, s azon belül az énidentitást különösen törékenynek, képlékenynek tartja, főként a modern kori intézmények működése idején. 

Ennek következményeként az én sérül, veszít teljességéből, s függésbe kerül valamitől, ami az elidegenített életforma egyik megnyilvánulási formája: a fogyasztástól. Ez a fogyasztói attitűd lényege. „A reklám pedig a személyiségben rejlő mankószükségletet (éngyengeséget) haszonszerzésre kíméletlenül kihasználni látszik.” Az emberek latens módon azt gondolják, hogy egy jó autómárkával jó személyiséget is vásárolhatnak maguknak. „A gyenge énű ember… a javak birtoklását könnyen annak pótlásával köti össze, ami hiányzik személyiségéből.” A modern világ kialakítja a fogyasztói életmódot, amely megszüli az éngyenge embereket, s a kettő kölcsönösen fenntartja egymást.

 „Az önmegvalósítás kifejezés természetesen nem azonos a fogyasztói társadalom önérvényesítő, önkényeztető megvalósításával, inkább az énmegvalósítást, az én kiteljesítését jelenti. Az éngyenge emberek nem tudják megvalósítani önmagukat a külső társadalmi térben, holott ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy meadi értelemben személyiségük teljes legyen. Ezért a posztmodern kor emberei hajlamosak az erőteljes frusztrációra. ’Minél gyengébb az én, annál hajlamosabb arra, hogy elfojtsa a kellemetlen tartalmakat.’ Ezeknek a negatív élményeknek a fel nem dolgozása arra vezet, hogy az érintett továbbra is úgy cselekszik, mind addig”. 
Miközben az emberek arra törekednek, hogy minél inkább megvalósítsák önmagukat, csapdába esnek. Nem az emberek közötti kapcsolatokban keresik ugyanis az önmegvalósítás lehetőségét, hanem tárgyaknak, eszméknek és egyéb kitalált fogalmaknak kötelezik el magukat. Az egyik ember a munkájának él, a másik vélt önmagának, a harmadik a pénzkeresésnek és jóléte megteremtésének, nem pedig jólléte megvalósításának. A csapda az, hogy nem élhetünk társadalmon és társas kapcsolatokon kívül, mert „létezik egy olyan jelenség, amelyet veleszületett szocialitásnak hívunk, azaz veleszületetten társas lények vagyunk”. A csapda fennmaradását az is segíti, hogy korunk társas kapcsolatai – ha egyáltalán létrejönnek – gyakran konfliktusokkal, stresszel, összeegyeztethetetlen értékkülönbségekkel terheltek, s deficites szociális készségével korunk embere ezt már nem képes feloldani.

 Korunk nagy paradoxona, hogy minél több információ áll rendelkezésünkre, annál kevesebbet tudunk, s az emberek annál kevésbé értik meg a körülöttük levő világot. Ez az információs tömeghatás elbizonytalanítja az ént, elszigeteli egymástól az embereket, ezért tarthatjuk korunk elidegenedésre hajlamosító egyik veszélyforrásának. Ennek az sem mond ellent, hogy látszólag folyamatosan „kommunikálunk”, ám ezek a felszínes, sokszor személytelen próbálkozások nem helyettesíthetik a valódi kapcsolatépítést. Miközben azt hisszük, hogy az információs társadalom szabadságot hoz, hiszen bármit, bármikor és nagyon gyorsan megtudhatunk, elfelejtjük negatív hatásait és veszélyeit. Sőt, függővé és kiszolgáltatottá tesz bennünket, hiszen a tömegkommunikáció bűvkörében élő ember már csak technológiában gondolkodva képes meghozni cselekvési döntéseit.

 A személyiség egyik fontos jellemzője az énreguláció, vagyis az énfejlődésre való képesség, az adaptáció. A kulturális alkalmazkodásban talán még nem jutottunk el odáig, hogy a modern kor pozitív fejlődésbeli távlatait helyezzük előtérbe, ne pedig negatív következményeit vegyük magunkra. Ha az emberek nem felejtik el, hogy társadalomba születtek bele, s a közösség, a társadalom lététől függ saját létezésük és boldogulásuk, akkor újra rátalálnak az egymás közötti szolidaritásra. Ugyanis csak a társadalmi tőke segítheti elő nemcsak a közösségek fejlődését, hanem az egyéni énfejlődést is. Egyensúlyra kell tehát törekednünk az önelfogadás és a mások felé fordulás között. Visszatalálni önmagunkhoz embertársainkon át — mostanra ez létfontosságúvá vált.

(Hetedik Világ: Siker és boldogság. Hogyan legyünk boldogok? Siker renewal 10. – 2013. 01. 04.)

A nemzetek boldogsága?

(Hetedik Világ. Idegen tollak és csodák. – 2013. 01. 21.)

Siker vagy boldogság? Sokszor hallottam arról, hogy az északi népek gazdagabbak, szorgalmasabbak, jobban élnek, sikeresebbek, mint a déliek, akik viszont mintha boldogabban élnének.

Mivel az egykori Jugoszláviában születtem, és egy többnemzetiségű közösségben szocializálódtam – gyakran volt alkalmam kapcsolatba kerülni a délszláv népek képviselőivel. Együtt sportoltunk, szerb egyetemen tanultam, Macedóniában voltam katona stb.

Való igaz a déliek élethez való felfogásuk meghatározója, hogy „senki nem siet sehová”. Mindenki mindig ráér. Idejük nagy részében ráérősen beszélgetnek, ugyanakkor bizonyos értelemben mégsem figyelnek oda a másikra. Ha kérdeznek, mindegy, mit válaszolsz, mert úgysem figyelnek oda. Az „oda-nem-figyelés” másik érdekes megnyilvánulása, hogy utcán, hivatalokban, boltokban úgy viselkednek, mintha rajtuk kívül senki más nem lenne ott. Senki nem húzódik félre nézelődés, beszélgetés közben, az ugráló-ordító gyerekekre senki nem szól rá; a bútorboltban az eladó hűtőszekrény tetejére rárakja az anyuka a csecsemőt és kicseréli a pelenkát, illetve az eladó székre ráülve megszoptatja a gyerekét. Nyugodtan, hosszadalmasan elbeszélgetnek a pénztárossal, miközben áll a sor mögöttük. Különbség azonban hozzánk (északiakhoz) képest, hogy a sorban állók soha nem háborodnak fel. Beszélgetve várakoznak, és ha sorra kerülnek, ők is elbeszélgetnek a pénztárossal. Halkan beszélni nem tudnak, de nem is akarnak.

Sok északi azt mondja a déliekről: „Ezek aztán tudnak élni”

Ennek a sztereotípiának az az alapja, hogy az életüket az utcán élik. Szerintem erre egyszerű a magyarázat: mert itt jó az idő, melegebb az éghajlat, mint északon…

Igen, kint ülnek és kávéznak, egész nap és este. Ez valóban jól néz ki, látszólag.

De mivel iskolázatlan, egyszerű emberekről van szó, az egyetlen téma mások kitárgyalása. Mi másról beszélgetnének?

S ezek a „boldog déliek” közül sokan mégis Északnak veszik az irányt: úgy látszik a boldogság egymagában nem elég, ötvözni kell a sikerrel.

Olvasnivaló mindhalálig!

(Hetedik világ: Világ proletárjai olvassatok! – 2011. 03. 27.)

 Gyalogolni jó... és persze jó autózni, biciklizni, hajón, vagy repülőgépen utazni is: ezek azonban nélkülözhetők. Nem úgy a gyaloglás, a séta, a természetes jövés-menés, ami életünkhöz elementárisan tartozik hozzá.

Szellemi életünk gyalogösvénye pedig az olvasás. Magányos tevékenység, és mégis képzeletünk cselekvő hevében társakkal, volt, létező és kitalált emberekkel, állatokkal, sosemvolt lényekkel, akár angyalokkal egy társaságban, történetek közepébe lépve élünk valami álombéli időben: jelenlét ez múltban és jelenben. Jó olvasni egy újságcikket, olyan mintha elbeszélgetnénk a nálunk épp tájékozottabb szomszédunkkal otthonunk küszöbén, vagy ácsorogva kissé a házunk előtt. Jó persze a színház, a szélesvásznú film, az internet is. De csak az olvasás mozgósítja képzeletünket: az olvasott történet megfilmesítője az agyunk, filmrendezőként díszletezünk be helyszíneket, válogatunk szereplőket.

Az olvasás nélkülözhetetlen, mint a gyaloglás. Nem információ, az csak a kerete, külső burka a benső és maradandó élménynek. Olvasni: szabadságunk boldog, gyermeki megélése, részesedés a mindenség dolgaiból, és lélek-megújító öröm, akár vidám történet, akár tragédiák által járjuk be a képzelet égboltra nyíló tájait."

Fenyvesi Ottó

Képek

http://www.advertolog.com/channel-4/print-outdoor/alienation-8939055/

a többi kép adatai a hivatkozott blogbejegyzésekben vannak feltüntetve