2018. nov 26.

Tanulható-e a siker?

írta: Dr Domschitz Mátyás
Tanulható-e a siker?

A reálisan elérhető siker: két halmaz metszete: azon dolgok halmaza az életemben, amelyekben azt gondolom, hogy az erőfeszítéseimen múlnak a dolgok, és amelyekben jónak is érzem magam.

siker_esely.pngIlyen és ehhez hasonló ígéreteket találhatunk a különböző személyiségfejlesztő csoportok, könyvek és sikertréningek ajánlataiban.

  • Szeretné maga mögött hagyni a szorongást?
  • Szeretné jobban kiaknázni az önben rejlő képességeket?
  • Szeretné könnyebben elérni céljait?
  • Szeretne javítani a kapcsolatain?
  • Hatékonyabban kívánna tárgyalni, és megbízható szövetségesekre vágyik?
  • Nehezen jön ki az időből?
  • Legfontosabb céljai elérésére nem jut mindig ideje, energiája?
  • Használja ki az agyában rejlő csodálatos képességeket!
  • Fedezze fel az önben rejlő zsenit!
  • Mindig közbe jön valami? Tanulja meg felhasználni!
  • Forduljon örömmel a folyamatosan változó lehetőségek felé!
  • Tanulja meg a sikert!

És ki az, közülünk, aki ne vágyna néhány hasonlóra?

Lehetséges ez?  Meg lehet tanulni a sikert? Lehet - e tanulni a sikert, mint olyat, vagy csak konkrét tevékenységek sikeres tanulásáról lehet szó?

Arra a kérdésre, hogy a siker tanulható – e, az első korrekt “válasz” az lenne, ha ezt élőszóban mutatnám, hogy ingatni kellene a fejemet, ami az “is-is”, meg a “nem egészen”, de a “talán” válaszokat mondaná el nonverbális kifejezéssel. Hogy ezt valamivel pontosabban fogalmazzam: az attól függ. S erről szól a tanulmány első része. Mitől függ a siker és tanulása? Mit lehet tenni a pedagógiában és a felnőttek pedagógiájában, önfejlesztő tréningjein? Mire kell figyelnie mindenkinek, aki emberekkel foglalkozva azt akarja, hogy neveltjei, beosztottjai, vagy gyerekei sikeresebbek legyenek általa.

A második bevezető megjegyzés, ami ide kívánkozik, az abból a tapasztalatból származik, hogy az elmúlt évben módom volt néhány sikeresebb vállalkozóval interjút készíteni. Egy a vállalkozások fejlődését vizsgáló kutatás számára, ami készítettem interjúkat.

A sikeres vállalkozók abban is különböztek a kevésbé sikeresektől, hogy “nem tétováznak”. Ez alatt valami olyasmit értek, hogy nem azért sikeresek, mert mindent előre megterveztek, amit megtettek, mert pl. nem ismerték, tudták azokat a kutatási eredményeket, hipotéziseket, amelyek egy vállalkozás sikeres fejlődését írják le, de valamire képesek voltak: megtették azokat a lépéseket, meghozták azokat a döntéseket, amelyek a vállalkozás fejlődésével naponta problémahelyzetként eléjük kerültek. Nem azért, mert ezekre (mindre) előre számítottak, hanem megoldották azokat a problémákat, amiket hozott a fejlődés.

Azt hiszem a fejlődés hozta (törvényszerűen) a fejlődéssel járó megoldandó problémákat, és a sikeresek abban különböztek a kevésbé sikeresektől, hogy megoldották ezeket. A benyomáshoz még egy jellemző élményem a beszélgetések atmoszférájáról: A nyavalygós, mindenkori kormányt, a helyzetet szidó állampolgárhoz képest itt valami “reáloptimista” légkör volt. Itt is szóba kerülhettek ugyanazok a nehézségek, mint amelyek foglalkoztatják az embereket, de itt volt rá válasz. Volt rá cselekvési válasz. Mit kell, tenni, hogy jobb legyen, vagy ne legyen rosszabb, (míg, jobb helyzet nem jön).

Volt ötlete, megcsinálta

A siker “titka”, ahogy egyikük megfogalmazta: "Volt egy ötletem és megcsináltam." És ahogy mondta, a vállát egy kissé megvonva, amivel valami olyat is visszakérdezett kimondatlanul: Mi ebben a különös?

Volt ötlete.

Megcsinálta.

Majd néhány kérdésre válaszolni kell. Mitől és honnan vannak jó ötleteink? Mi kell ahhoz, hogy megcsináljuk? S ha vannak jó ötletek, miért van, hogy valakik megcsinálják, valakik meg nem? Vagy kényszeresen rabja leszünk egy elképzelésnek, amely “ki akar jönni” belőlünk?

Ilyen kérdések sorára kell válaszolni, ha ténylegesen közelebbről meg akarjuk nézni, hogy mitől sikeresek a sikeres emberek.

És ők valahogy kezelik a szorongást, nagyobb arányban elérik a céljaikat, kiaknázzák képességeik nagyobb részét (sikeres területeiken), belefért a siker megvalósítása az idejükbe, jutott rá energiájuk, és azokat a képességeket tényleg nagyobb arányban megtalálhatjuk körükben, amelyeket ígérnek a tréningek.

Ki ismeri a céljait?

Amikor vállalkozóknak, vagy kezdő vállalkozóknak, vagy diákoknak, pedagógusoknak tartok előadást akkor meg szoktam kérni a hallgatóságot, hogy tegye fel a kezét az, aki tudja a céljait. Erre a jelen lévők kevesebb, mint fele szokta feltenni a kezét, és egy-két másodperc múlva mondom, hogy mindkét kezét tegye fel az, akinek írott céljai vannak, erre az a tipikus jelenség, hogy senki nem teszi fel a kezét, vagy egy valaki, akiről kiderül később, hogy járt már valamilyen sikert tanító kurzusra. Pedig ez is egy fontos sikertényező:

Sikert elérni (első nekifutásra) annyi, mint célokat elérni, s ezt csak ismert célok esetében lehet igazán. Rövidre fogva e bevezető gondolatot: akkor tudunk sikeresek lenni, ha ismerjük a saját sikerkritériumainkat, és az ezeknek megfelelő céljainkat.

A bevezetőt összefoglalva a sikeresekről és a siker tanulhatóságáról első nekifutásra ezeket mondhatjuk: A sikeresek;

  • nem tétováznak
  • reáloptimisták
  • van ötletük
  • megcsinálják
  • megoldják a menet közben felmerült problémákat

Így együtt látva, ezeket elég egyszerűnek látszik a siker titka. És, ha ez igaz miért bonyolult mégis a valóságban? És az is állítható, csak a sikeresek számára ilyen egyszerű, és az lehet, hogy a sikertelenséget kellene inkább magyarázni. Nézőpont kérdése.

Miért sikeres az egyik és nem az a másik?

Létezik-e valami magyarázó elv, ok arra, hogy miért ilyen a sikertelenebb, miért olyan a sikeresebb?

Proaktivitás

Tréningeken gyakran elvégezzük ezt a feladatot.

„Válaszolj az alábbi kérdésre. Tegyük fel, hogy az életünkben elért sikerekben, kudarcokban az alábbi négy tényezőnek van szerepe: A körülményeknek, az erőfeszítéseknek, a szerencsének, és a tehetségnek. Becsüld meg, hogy mekkora a szerepe ezeknek a Te életedben? Ossz el 100 pontot ezek között, olyan arányban, ahogy a fontosságukat gondolod!

Körülmények                           %

Erőfeszítés                               %

Szerencse                                %

Tehetség                                  %

Összesen legyen                100 %

Nem a "helyes válasz" kitalálása most a fontos, hanem az a helyes válasz, ahogyan gondolod.

Amikor készen vagy, adj magadnak egy pontszámot 0 és 100 között, ami azt mutatja, hogy mennyire érzed magad tehetségesnek, kitartónak, összességében "jó fej"-nek. A 0% pont jelentse, hogy "sehogy", s a 100 % pont jelentse, hogy "teljesen jó fej, tehetséges, az életét sikeresen csináló ember vagyok", s aki inkább jónak gondolja magát, az 50% feletti pontot adjon magának, aki meg inkább gyengének, mint jónak az 50% alatt adjon. A feladat inkább játékos illusztráció egy sikertényezőhöz, s nehogy bárki azt gondolja, hogy ez egy tesztkérdés.

Amikor ez is készen van, szorozz össze két pontszámot: Az erőfeszítésre adott százalékértéket szorozd össze a “jó fej"-re adott pontokkal.

Hasonlítsátok össze egymás eredményét! És jól nézzétek meg azokat, akiknek a legnagyobb eredménye jött ki.” (nagyon kevés az, akinek 50 % feletti eredmény jött ki)

A reálisan elérhető siker: két halmaz metszete: azon dolgok halmaza az életemben, amelyekben azt gondolom, hogy az erőfeszítéseimen múlnak a dolgok, és amelyekben jónak is érzem magam. Mert, ha ezt a két vélekedést a következő oldalon látható közös táblázatba teszem, akkor látszik, hogy attól függően, hogy ezekről hogyan gondolkodunk, egy helyzetben, más-más helyzetbeli magatartást jósolhatunk magunknak.

 siker_esely.png

  Az én - ok tulajdonítás és az önértékelés metszetében adódó siker - kudarc motívumok különbözők:

 

Jó vagyok benne

Gyenge vagyok benne

Rajtam múlik

Gyerünk

Jaj, kiderül, hogy

gyenge vagyok!

Nem rajtam múlik

Nincs mit tenni

Csinálhatnátok jobban

 

Sikerkeresők és kudarckerülők

Az önértékelés, mint változó és a (nevezzük most már így) “én okiság”, vagy “énok-tulajdonítás”, az önmagamat, a viselkedésemet, cselekedeteimet okként tulajdonítani a sikerben, kudarcban, metszetében négyféle indítékot, motívumot látunk a cselekedet elvégzésére.

Kudarckerülés

Az elsőben azt látjuk, hogy azokban a dolgokban, amelyekben nem vagyunk szerintünk jók, és/vagy ha azt gondoljuk, nem vagyunk jók, és azt gondoljuk, hogy ezek rajtunk is múlnak, akkor a kudarcot jósoljuk magunknak, és ha már egyszer ezt jósoltuk magunknak, akkor erre már az a logikus válasz, hogy igyekezzünk elkerülni az ilyen helyzeteket, hogy elkerüljük a kudarcot. Ez a kudarckerülés motívuma.

Sikerkeresés

A másodikban, ahol azt gondoljuk, hogy jók, jó fejek vagyunk általában, és olyan dolgokban, amelyekről azt gondoljuk, hogy rajtunk múlnak, és jók vagyunk benne, ott azt jósoljuk magunknak, hogy sikereket fogunk aratni, ezek a helyzetek sikert ígérnek, pontosabban az ilyen helyzetmegítélés sikert ígér, ezért itt ráhajtunk. Itt a “gyerünk, mutassuk meg a világnak (és önmagunknak ismét), hogy jók vagyunk” indítéka munkál bennünk. Ez a siker keresés motívuma.

A harmadik terület az, ahol azt gondoljuk, hogy nem múlnak rajtunk a dolgok, és nem is lennénk jók benne. Itt nincs igazán sem elkerülés, sem teljesítés motívum az első látásra. De lehet teljesítés elkerülés, kudarckerülő motívumok következményeként ebben a szférában gondolkodni, sőt nagyon gyakori, hogy a kudarc elkerülése, azaz a cselekvés elhalasztása, a felelősség elhárítása bújik meg a mögött, amikor így gondolkodunk.

S végül a negyedik terület, az, amikor magunkat jónak, pozitívnak értékeljük, de a helyzetben nem találjuk meg ennek újrabizonyítási lehetőségét. Ezért itt a "nem terem babér ebben a helyzetben" a motívum, illetve motiválatlanság, hiszen ez nem igazán ösztönöz cselekvésre.

Az önértékelés újra alkotása:

Álljunk meg egy pillanatra ennél a kifejezésnél: újrabizonyítás. Azt is lehet mondani újraalkotás, újratermelés, hiszen minek az újra bizonyításáról van szó? Az önmagam pozitív képének az újrabizonyításáról. Az önértékelés, az énkép nem egyszer, s mindenkorra kész még a felnőtteknél sem, hanem még állandó is attól lehet, hogy az énképnek (mint mintának, viselkedési én-mintának) megfelelő cselekvések, cselekvési eredmények jelzik vissza mintegy objektív adatként: hogy milyenek vagyunk. De ez nem csak úgy igaz, hogy viselkedésünk és annak eredménye alapján gondoljuk magunkat valamilyennek, hanem ez fordítva is igaz: amilyennek gondoljuk magunkat, lehetőségeinket, lehetséges cselekvéseredményeinket, olyan cselekvést választunk.

Ahogyan gondoljuk...

S ha gyenge teljesítményűnek gondoljuk magunkat, akkor olyan helyzeteket keresünk, amelyben csak gyengén kell teljesíteni, és e helyzetekben gyengén teljesítünk, s mivel gyengén teljesítünk, gyenge teljesítményűnek gondoljuk magunkat.

Rövidre fogva: azért gondoljuk gyenge teljesítményűnek magunkat, mert gyenge teljesítményűnek gondoljuk magunkat. S ha azt gondoljuk, hogy nagy teljesítményekre vagyunk képesek, akkor olyan helyzeteket keresünk, amelyben nagyokat teljesíthetünk, s mivel nagyokat teljesítünk, nagyokat teljesítőnek gondoljuk magunkat. Rövidre fogva: azért gondoljuk nagy teljesítményűnek magunkat, mert nagy teljesítményűnek gondoljuk magunkat.

Önmagukat újratermelő minőségek

S hogy egy még “szörnyűbb” tautológiát leírjak:

A sikertelenek, sikertelenek, a sikeresek, sikeresek.

Azok, aminek gondolják magukat.

Ezt e tanulmány nélkül, eddig is tudtuk. Csak nem ennyire. S nem így. A gondolkodás ördögi köreiről van szó. Nem e dolgozat ördögi köréről, hanem arról, amit az énképről, mint mintáról gondolni lehet siker/kudarc dimenziókban. Mert a fenti táblázatban leírt négyféle motívum nem a helyzetek sajátossága. A helyzetekben lehetséges cselekvés eredményértékére vonatkozó előzetes becslés és az énkép (benne a képességekre vonatkozó állítás) viszonyában létrejövő motívumok sajátja.

Célkitűzések

Ezt igazolhatja az a tapasztalat, hogy máshogy tűznek ki célokat a sikeres emberek és máshogy azok, akik inkább a kudarcokat kívánják elkerülni.

Helyezzük el a megoldandó problémákat képzeletben egy skálán. A skála elején az erőfeszítést nem igénylő feladatok, célok, problémák vannak, középtájon az általunk reálisan, az erőfeszítéseinkkel (és a mozgósítható erőforrásokkal) megoldhatók, és a skála végén azok, melyek, megoldása meghaladja az erőinket. 

Ha ezen a skálán helyeznénk el, hogy hova helyezik céljaikat a sikeres és a kevésbé sikeres emberek, akkor azt találnánk, hogy a kudarcot kerülők a skála elejére, az erőfeszítést nem igénylő problémákhoz helyezik a célokat. A sikerkeresők középtájra, oda, ahol eléggé nagy a cél ahhoz, hogy vonzó sikereket lehessen aratni, és reális esélye is van, hogy sikerülni fog, de kell hozzá mozgósítható képesség. Ami van is a pozitív énképpel rendelkezőknél. A skála végére nem igazán tűznek ki célokat a sikerkeresők, azaz oda, ami már meghaladná a képességeiket, hiszen itt már nincs reálisan sikerre lehetőség.

Érdekes módon a kudarckerülő hajlamos ide is, az erejét meghaladó szférába kitűzni célokat. A kudarckerülőt miért nem zavarja ez a kudarc? Ezt az eddigiek nem tudják megmagyarázni. Ezért még jobban át kell gondolni a sikerkereső és a kudarckerülő viszonyát a sikerhez és a kudarchoz.

A kudarckerülőre és a sikerkeresőre jellemző célkitűzések nagysága

cel_nagysaga.png

 Miért tűz ki reális, de erőfeszítést, képességeket megmozgató célokat a sikerkereső? Miért tűz ki irreálisan magas célokat is a kudarckerülő, amelyeket aztán persze nem tesz meg?

Az első nem is megalapozatlan gondolatunk az lehet itt, hogy ezzel is újra lehet termelni a kudarckerülő gondolkodást. Ez kudarcot hozó célkitűzés, és eléretlen, mert elérhetetlen cél, ezért ismét gondolni lehet, hogy “nekem nem sikerül”. De ekkor meg azt kell megmagyarázni, hogy miért kerüli el a reálisan megoldható, elérhető célok tartományát a kudarckerülő? Hiszen itt is lehetne kudarcot elszenvedni, ha az fontos lenne az énkép újratermelése szempontjából.

Miért lehet azt gondolni, hogy “nekem nem sikerül” ott, ahol irreálisan nagy volt a cél.

S miért nem lehet ezt gondolni ott, ahol reálisan elérhető a cél?

Mennyire fáj a kudarc?

Az látszik itt meg, hogy ez utóbbi jobban fáj. Itt múlhatott volna (ha a célt ide tűztem volna) rajtam a dolog, itt ténylegesen az én képességeimen múlna, de az irreálisan magas céloknál lehet azt gondolni, hogy “nem rajtam múlott”.

Ehhez még azt a tapasztalatot is vegyük hozzá, hogy a sikerkeresők, a reálisan elérhetőnek becsült célokat nem mindig érik el, akcióik gyakran kudarcba fúlnak, tehát a sikerkeresőknek vannak kudarcaik.

A sikerkeresőknek vannak kudarcaik.

A kudarckerülők elkerülik a kudarcokat, pontosabban azokat a kudarcokat, amelyek a saját képességeiken múlnak.

A sikerkeresőnek nem olyan fájdalmas a kudarc, mint a kudarc-kerülőnek.

Ezek mögött ismét a saját képességekről vallott felfogásnál, az énképnél vagyunk.

A sikerkeresés (a korábbi táblázat szerint) a “rajtam múlik, és jó vagyok benne, gyerünk” mentén való gondolkodás, a kudarc-kerülés a “rajtam múlik, és gyenge vagyok benne és elkerülendő” sávok mentén való gondolkodás. És a célkitűzésről tartott kitérő után ezt már nem a helyzetekről gondolhatjuk, hanem a helyzetek, és az én (énkép) viszonyáról vallott gondolkodásról.

A körforgásból még mindig nem léptünk ki:

A sikertelenek sikertelenek, a sikeresek sikeresek.

Azok, aminek gondolják magukat.

Bár erről már megint többet tudunk.

Az énkép szerepe

A teljesítmény-lélektan azt a választ találta, hogy a sikeres emberek, a sikerkeresők máshová kötik a kudarcot és a sikert, mint a kudarckerülők.

A sikerkereső önmagát “képesnek”, pozitívnak, élethelyzeteiben kompetensnek véli: énképe pozitív. A kompetenciaérzésből kifolyólag belevág problémahelyzetekbe, olyanokba, amelyeket az Ő pozitívnek gondolt személyisége által megoldhatónak gondol. Ezek a problémamegoldások többnyire sikerrel járnak.

De ezt ki kell nagyítani: Ha a problémahelyzet alatt azt értjük, hogy a helyzetnek a problémamegoldó számára nincs ismert megoldása (emlékezzünk: a sikerkereső célkitűzése nem az erő-feszítés nélkül elérhető céloknál van), akkor szinte törvényszerű, hogy a sikeres megoldás próbálkozás és tévedés és újrapróbálkozás módján oldódik meg. Azaz a sikerben van kudarc!

A sikerkereső önmaga kompetenciaérzésében bízva a tévedések, kudarcok után újrapróbálkozik, majd nagy valószínűséggel, heuréka élménnyel együtt átéli a sikert. És átéli a sikerrel együtt újra önmaga kompetenciaélményét. És nem élte át közben a sikerhez vezető úton törvényszerűen bekövetkező kudarc esetén az inkompetencia élményét. A siker nagy élmény volt, a kudarc nem volt jó, de kibírható. A siker hozzákötődött újra az énképhez, a kudarc ott maradt a problémamegoldó viselkedésnél, annak természetes velejárójaként.

Ezt nagyítom ki ismét: A siker az énképhez kötött, a kudarc a viselkedéshez. A kettő közül az utóbbi a könnyen és fájdalommentesen korrigálható.

A kudarckerülő önmagát “képtelennek”, negatívnak, élethelyzeteiben inkompetensnek véli: énképe negatív. Ezen inkompetencia érzéséből következően nem vág bele problémahelyzetekbe, olyanokba, amelyeket az Ő negatívnak gondolt személyisége által megoldhatatlannak gondol. Ezek az elkerülési kísérletei többnyire sikerrel járnak.

Itt ezt kell kinagyítani: Sikeres elkerülései miatt nem ér el énképét erősítő sikereket, hiszen elkerülte az erőfeszítéseit igénylő problémahelyzeteket. (Vagy erőfeszítést nem igénylő, vagy az általa sem megoldható szférában próbálkozva). Énképe negatív maradt. A siker számára nem átélt élmény, hiszen nem érte el.

A kudarckerülő elkerülte a problémamegoldásokat törvényszerűen kísérő kudarcokat, míg a sikerkereső azokat is elszenvedte.

Tehát:

a sikerkereső kap: sikert és vele kudarcot. (nem kudarc-talan)

a kudarckerülő elkerülte a kudarcot és vele a sikert. (sikertelen, kudarctalan)

S ebben a dolgozatban a sikeres emberek nyomában járva gondolkodunk, s nem a kudarcok elkerülésének lehetséges voltán.

A siker és a kudarc együtt jár, ezt a sikeresek meg is kapják, s a kudarckerülők elkerülik.

Az eddigi kérdés így arra redukálódott, hogy miért viseli el az egyik a kudarcot, és miért nem viseli el a másik.

A válasz már benne volt a sikerkereső angyali körében. Mert:

a sikerkereső a sikert köti az önértékeléséhez, az énképéhez, míg a kudarcot a személyiség magjához kevésbé tartozó és korrigálható és korrigálandó viselkedéshez köti. “Elszúrtam, és máshogy csinálom (és képes is vagyok rá)”.

A kudarckerülő a kudarcot köti az énképhez, és rettegve kerüli az énképet romboló kudarclehetőségeket, ezért számára sokkal súlyosabb, énképet negatívan befolyásoló dolog a kudarc.

A kudarckerülő megretten egy reálisan sikert ígérő lehetőségtől.

A sikerhez és a kudarchoz való viszonyt máshogy tanulták meg.

És amiért a tanulmány elején ingatni kellett a fejünket, ami az “is-is”, meg a “nem egészen”, de a “talán” válaszokat mondta el nonverbális kifejezéssel, az az, hogy ezt nagyon korán tanuljuk meg. Amikor az énképünk kialakul (s az egyre frissebb kutatások egyre korábbi életszakaszokban, az első év egyre korábbi hónapjaiban már megtalálják az én csíráit, kezdeményeit), ekkor már vele alakul annak előjele is. Azt az előjelet tanuljuk meg, amellyel ellátja létünket az a közeg, amelyben felcseperedünk.

Énünk tanult előjele

Létezésünk öröm, mert örömet jelentünk a családnak, amely körülvesz, mi egy jó “dolog” vagyunk, mert, ha meglátnak minket, örömet jelentünk, mosolyognak ránk, szeretnek minket, szeretetre méltóak vagyunk, okosak vagyunk, mert okosat mondtunk, ügyesek vagyunk, mert felálltunk a kiságyban, elindultunk egyedül, mert szobatiszták lettünk, mert vonalat húztunk a papíron és a falon. Létezünk, cselekszünk, ennek kellemes következményei vannak. (pozitív énkép és én okiság.) Cselekszünk, s ez sikerrel jár, szeretnek érte. Ha hibázunk, az semmiség, kijavítjuk, kijavítják, vagy ez is egy szeretni való, aranyos dolog. Ezért sokat cselekszünk, hogy produkáljunk, és ez jó dolog, sikerrel jár, hiszen szeretnek érte. Az én és a siker egyszerre tanult és együtt jár. Sikerkeresők lettünk ebben a közegben.

Létezésünk harag, vagy bosszúság, mert terhet jelentünk a családnak, amely körülvesz, mi egy rossz dolog vagyunk, mert ha meglátnak minket, panaszkodnak, haragudnak ránk, nem szeretnek minket, mert mindig láb alatt vagyunk, mi csak bosszúságot okozunk, szeretetre méltatlanok vagyunk, buták vagyunk, mert butaságokat mondtunk. Ügyetlenek vagyunk, mert felálltunk és elestünk a kiságyban, elindultunk egyedül és elestünk és ezért kiabáltak, mert nem vagyunk szobatiszták, mert vonalat húztunk a falon... Létezünk, cselekszünk, ennek kellemetlen következményei vannak. (negatív énkép és én okiság.) Ha cselekszünk, s az kudarccal jár, nem szeretnek érte. Ha hibázunk, megszidnak és elmondják, hogy buták és értéktelenek vagyunk, kijavítjuk, kijavítják, de ez is egy bosszantóan fárasztó dolog. Ezért keveset kezdeményezünk és cselekszünk, hogy próbáljunk jók lenni, és az a jó dolog, ha nem zavarjuk a felnőtteket, hiszen akkor nem bántanak. Az én és a kudarc együvé tanult együtt jár. Kudarckerülők lettünk ebben a közegben.

És a világnak ezek a modelljei, olyan mélyen vannak és annyi minden épült rá, hogy azt lehet mondani a siker és a kudarc, döntően az elsődleges szocializáció révén tanulható, döntően a családban tanuljuk meg egészen pici gyermekkorunkban.

Amiért mégis van remény, az pedig abban van, hogy az énkép nem statikusan, egyszer s mindenkorra kész valami, hanem dinamikusan létező rendszer, azt mindig a jelenbeli cselekedeteink által újra kell termelni. A sikertanulás ezért lehetséges és döntő eleme az énkép alakítása.

Énkép és sors

Az énkép: bemeneti adat az élethez.

Énképünknek megfelelő helyzeteket keresünk magunknak. Pozitív énképpel keressük a kihívásokat, amellyel megmutathatjuk a világnak, magunknak, a belsővé vált családnak hogy milyen szeretetre méltóak vagyunk. Negatív énképpel a negatív én-képnek megfelelő életet találjuk meg. És nem az a lényeg, melyik az igaz, hanem nagyjából egészében az lesz az igaz, ahogyan gondoljuk.

A sikertanulás titka: Gondoljunk (reál)pozitív énképet!

Harc az énképért

Láttunk már szülőt, pedagógust, legalább iskoláskorunkban, vagy szülői értekezleten, aki vehemensen, indulattal bizonygatta, hogy valamely gyerek, gyerekünk mennyire rossz, kiállhatatlan, tehetségtelen, fegyelmezetlen, lusta, gyenge matekból, magyarból, piszkosan dolgozik stb. S amikor a bizonyítvány is “tanúsítja”, hogy a gyerek kettes magatartású, tehetségtelen a matematikához, tehetségtelen az iskolához. Olyat is láttunk már, hogy ál-lóháború alakult ki a felnőtt pedagógus és a hatéves kisiskolás között, hogy “jó-e?” a gyerek. És el tudjuk képzelni a háború kimenetelét. A pedagógus, amikor értékel, nem pusztán eredményt értékel, hanem értékelésével, későbbi eredményt okoz.

A nevelő és minden vezető azzal, hogy értékel, és ahogyan értékel, énképet formál. S azzal, hogy énképet formál: sorsot formál.

Sokszor az iskoláskor első éveiben, ha nem is tudatosan, de harc indul a pedagógus és a szülő között, amelyben a tét: a gyerek énképe.

Ha a pedagógusi negatív értékelés győz, az lehet igazzá. Ha pedagógus negatív énképet alakít a gyerekekben: negatív sorsot okoz! Ha pozitív énképet alakít: pozitív sorsot okoz! Minden gyerek olyan amilyen, s önmagában nincsen előjele. De megjelenhet negatív, vagy pozitív előjellel a nevelő viselkedésében. S ez énképet formáló erő. Nincs jó és rossz gyerek, de vannak helyesnek és helytelennek tartott cselekedetek.

Hogyan lesz az élethelyzetében kompetens, kreatív ötéves kisgyerekből az általános iskola egy éve után az iskolában szorongó, a feladatoktól tartó, iskolai élethelyzetben inkompetens érzésű hat - hétéves kisgyerek? S ma még ez nem tárgya a szülő és iskola szerződésének: abban nem egyeztek meg a felek, hogy negatív énképet kell kialakítani az addig pozitív énképű gyermekből. Hiszen azért van a pedagógia, hogy képesek legyenek a gyerekek a problémák megoldására, és nem azért, hogy megtanulják, hogy mire képtelenek.

Az iskolának a kompetenciákat kell gyártania, és nem az inkompetencia érzését. Persze az iskolának meg kellene mérnie a reális teljesítményt, főleg azért, mert meg kellene tanulni a gyerekeknek az iskolában is eredményeik reális értékelését. S ne feledjük, a sikerkereső: reáloptimista, s nem idealista elvakult önnön képességei felől. Éppen ez a kulcs: reáloptimista, reálpozitív értékelés.

Hogyan értékeljünk?

Avval lehetne az iskolának, szülőnek, minden nevelőnek, s nevelni tudó vezetőnek, ezen segíteni, hogy a sikerkereső módján szétválasztaná minden pedagógusi, nevelői értékelésnél a személy értékelését a cselekedetek értékelésétől.

A személy mindig értékes, mindig pozitív, mindig jó, és szerethető, a cselekedet viszont mindig a pontosabb célelérés miatt korrigálható.

Helytelen cselekedet: korrigálandó cselekedetet jelentsen, és ami a legfontosabb: korrigálhatót, hiszen a cselekvő képes rá, ha azt hiszi képes rá.

Negatív énkép kialakítása tilos! Ezt kellene kiírni minden neveléssel foglalkozó helyen a hirdetményekre.

A sikertanítás eredményei

Milyen eredményeket tud felmutatni a “siker tanítása”?

Az első eredmények úgynevezett “hátrányos helyzetű” amerikai, majd harmadik világbeli kísérletekből származnak, de rendelkezünk mi magunk is erre vonatkozó tapasztalatokkal. Déli, az USA déli színes-bőrű területein, települések önkormányzataiban a testületeket meg lehetett tanítani a hatékonyabb testületi viselkedésre. Mindenkinek lehet olyan tapasztalata, hogy  egy értekezleten egyszerre többen beszéltünk, amikor jött egy jó ötlet, és a csapat belelkesedett, és a csapatból dőltek az ötletek, hogy mit, hogyan csináljunk. Persze sokszor ennyiben is maradt, mert nem volt, aki leírja az ötleteket, nem lett belőle döntés, célkitűzés, mert nem látott el senki sem fontos vezetési, értekezletvezetési funkciókat. De a tapasztalatok bebizonyították: a hatékony csoportos értekezletvezetés, mint csoportos szellemi munka hatékonysága fejleszthető, sőt virágzó humán szervezői szolgáltatás, iparág a szervezetek fejlesztésében.  Nagyobb, és okosabb vállalatoknak, intézményeknek megéri az értekezleteiket, a cég “gondolkodó, döntést hozó” rendszereit hatékony együttműködési technikákra megtanítania még borsos áron is, mert a cég vezetése tudja, hogy ez bőségesen megtérül a munka későbbi eredményében, a későbbi profitban.

Szaporodó hazai tapasztalataink vannak az álláskeresés és élet-szervezés hatékonyságának javításában. A sikeres álláskereső viselkedés tanulható, hiszen az ilyen tréningeken részt vett munkakeresők, a többieknél nagyobb arányban helyezkednek el.

A környezet szerepe

Persze már a korai tapasztalatok is megmutatták, hogy nem minden rétegnél jár a sikertanítás hosszabb távon sikerrel. Például kiderült, hogy autokrata főnökök beosztottjai ilyen tréningek után gyakran rosszabb helyzetbe kerültek, a főnök nem bírta elviselni a hajtósabb, kreatívabbá vált beosztottat és nagyobb dresszúra alkalmazásával “kalapálta vissza” jobb sorsra érdemes beosztottját a régi kerékvágásba.  Ezek az utóbb említett tapasztalatok azt is megmutatták, hogy a siker nem egyszerűen a viselkedés belső kondícióinak kérdése. A siker versenyhelyzetben, sokszor a másik kudarca is. Főleg korlátozott erőforrásokért folyó küzdelmekben van így, (mint például piaci pozícióért, a vállalat fejlesztési erőforrásaiért folyó verseny az éves tervezésnél), vagy egy önértékelési zavarokkal küzdő és ezt kompenzálandó főnökösködő főnök esetében, ahol a kreatív beosztottal a kevésnek gondolt önértékelésért küzdenek meg. Az úgynevezett “zéró összegű játszmák” esetén mindig így van. Versenyző felek, miközben a saját sikerükben érdekeltek, egyben a másik kudarcában is. Ebbe a harcba a másik énképének rombolása is beletartozhat. A siker, kudarc mindenesetre nem pusztán belső kondíciók kérdése. De nem is pusztán külső determináció.

A sikeres énkép, az ennek megfelelő magatartás: próbálkozások és kudarcok és korrigált cselekvések révén elért sikert, környezeti változást is jelent. A környezeti változás pedig jobb kondíciót jelent a következő cselekvéssor számára. Reciprok oksági kapcsolatoknak hívja a legújabban a szakirodalom ezt a viszonyt. A motívumok, sikerkeresés, vagy a kudarckerülés, a belső kondíciók, hatnak a környezetre ható cselekvésekre, ezzel a környezetre, amely ezzel megváltozik, és hat a belső kondíciókra, és így tovább. Tehát a sikereseknek végső soron jobbak (jobbak lesznek) a belső és külső kondícióik is.

Az autonómia

Így van sok olyan siker és sikertörténet esetén, amikor éppen a hátrányosabb helyzetből való kitörést mutatja a történet. Sok az olyan feltalálókról, “nehéz emberekről”, művészről szóló történet, amely azt mutatja, hogy a nagy alkotások, nagy teljesítmények jelentős környezeti ellenállás közben alakulnak ki. Miért bírja valaki a környezet közömbössége, ellenállása, vagy akadályozása ellenére mégis megcsinálni “rögeszméit”, és miért állnak meg még többen ezeknél a nehézségeknél?

Tanár nénin csüngő kisiskolások és autonóm alkotók

Azt állítja a teljesítmény-lélektan, hogy a jelentős alkotók, a sikeresebb emberek függetlenebbek is a környezetüktől. Hogy egy egyszerű példával illusztráljam, miről van szó. Képzeljük el azt a jó képességű gyereket, aki jól tudja a matematikát, és eközben szereti a matektanárnőt. A tanárnő dicsérete fontos, ezért a tanárnő kedvéért tanulja a matekot. A jutalom számára az, ha a tanárnő értékeli az Ő képességeit. Ha a tanárnő ezt megteszi, akkor a cselekedet motívuma (a tanárnő pozitív értékelése iránti vágy) kielégül, ha a tanárnő ezt nem teszi meg a motívum kielégítetlen marad. Mindenesetre a motívumot kielégítő jutalom a tanárnő kezében van.

Az ily módon motivált tanuló függ a tanárnőtől, a matematika teljesítményt a tanárnő tudja szabályozni. És az általános iskola alsó osztályaiba döntően (életkoruk miatt) ilyen gyerekek járnak. A felnőtteken “csüngő” értékelésüktől függően teljesítő gyerekek.

Más a helyzet akkor, ha a diák, később, a gimnáziumban szereti a matekot. Számára a matematikával való foglalkozás, matematikai problémák megismerése, megoldása öröm. Ekkor is lehet a környéken értékelő, vagy közömbös matektanárnő, de ekkor a cselekedet jutalma nem a tanár kezében van, hanem a diák jutalmazni tudja cselekedeteiért saját magát. A matematikával való foglakozás, az abban elért célok magukban rejtik az önjutalmazás lehetőségét. Ebben az esetben a diák matematikai fejlődése autonóm.

Az első esetben a diák nem autonóm és teljesítménye környezetfüggő (például többen hajtanak a matekot tanító tanárnő figyelmére, s Ő beleesik a csapdába, választ valakit, valakiket kedvencnek, s lesznek vesztesek).

A másik esetben a diák függetlenedett, autonómiát szerzett, relatív autonómiát környezetétől, hiszen nála van a jutalom lehetősége is.

A nagy alkotók ezért bírják tovább, ellenszélben is, mert autonómabbak, alkotási területükön másoknál. Az autonómia is sikertényező. Ennek csak látszólag mond csak ellent Magyari Beck István “kreatológiája”, amelyben azt mondja, hogy a nagy alkotók “típusosak” környezetükben, mintegy magukban, személyiségükben sűrítik az általuk reprezentált embercsoport problémáit és személyesen is meg kell, hogy oldják - egészségük érdekében embercsoportjuk problémáit. Ehhez, hogy ezt a feladatot kreatívan lehessen megoldani, kell az autonómia.

És éppen az efféle autonómia felfogás vezet tovább minket a sikerről való gondolkodásban. Ez nem a mindentől független öntörvényűséget jelenti. Hiszen a siker társadalmi és lelki közegben jelent sikert. És az autonómia, az öntörvényűség, nem a törvénytelenséget jelenti, éppen ellenkezőleg: a törvényt. A törvényt belül, a törvény megmutatkozását jelenti a személyben.

S ezzel egy termékeny ellentmondáshoz értünk, függetlenedés a környezettől egyfelől a problémák megoldásában, de a lelki, és környezeti törvény jelenlétét belül. Izgalmasan ellentmondó sikerelvekhez jutottunk és a következő részekben azt nézzük meg, hogy, ha a siker az én körül forog, akkor vajon “mi körül forog az én”, s mit lehet tudni arról a törvényről “ott belül”?

[1] Írta: Domschitz Mátyás. Megjelent egy kisebb szerkesztett változata az Új Pedagógia Szemle 1995 februári számában, egy sorozat első részeként.)

Szólj hozzá

siker énkép gondolkodás fejlesztés életvezetés life coaching vezető motiválás emberi erőforrás HR sikerlélektan