Az értelmes élet szempontja

Az értelem hálója sorozat első rész,  második rész  harmadik rész negyedik rész  ötödik rész hatodik rész  hetedik rész nyolcadik rész  kilencedik rész

Az értelem jelentőségére a terápiás gyakorlat is felhívta a figyelmet. Meg lehet betegedni abban, ha a mindennapjainkban nem találunk értelmet. Ennek terápiás gyógyítására alakult ki a logoterápia gyakorlata.[1] Az egyes ember számára ez az értelem egyenesen lét-kérdés, vagy szolidabban: élet minőség kérdése.

Az értelemre szükségünk van. Az „értelmes - értelmesebb - értelmes élet” nézőpont illusztrálásához idézek pár gondolatot a terápiás irodalomból. Meg lehet betegedni – először lelkileg - abban, ha életünkből hiányzik az „értelem”. Az idézetek azt azt mutatják, hogy az egészséges élethez a cselekedeteknek túl kell mutatniuk önmagukon.

Az értelmes élet terápiája azt állítja, hogy az emberi odaadás kreativitáshoz vezet, s ez a kreativitás vezet az egészséges élethez. Az ember akkor boldog, ha cselekvéseivel, tettei hatásával, és ennek átélésével, valami átfogóbb egységbe - transzcendálja önmagát, cselekvését.

„Az egészséges szemnek át kell látnia saját magán. S ugyanez a helyzet az emberrel. Minél inkább túltekint önmagán, minél inkább elfeledkezik magáról, átadva magát egy dolognak, vagy más embereknek, annál inkább ember, annál inkább önmagát valósítja meg. Csak az önmagáról való megfeledkezés vezet a szenzitivitáshoz és csak az odaadás vezet kreativitáshoz.”[2]

„… soha és semmikor nem az számít, mit várhatunk még az élettől, hanem pusztán az, mit vár még el tőlünk az élet."  (Frankl u..o.) …

„... az emberi egzisztencia leginkább „ön-transzcendenciájával” jellemezhető, és az önmegvalósítás is csak az ön-transzcendenciához vezető úton érhető el. … Amit én „ön-transzcendencia” alatt értek, annak nincs köze a túlvilághoz, hanem azt jelenti, hogy az ember annál inkább emberi, annál inkább önmaga, minél inkább felülmúlja és elfelejti önmagát, legyen bár odaadása egy feladaté, egy ügyé vagy egy partneré. „ (Frankl u.o. )

Az elidegenedés megbetegítő hatásáról álljon egy következő idézet, amely az ürességtől, elidegenedéstől szenvedő páciensekről szól. A pszichiátriai új páciensek már nem a Freud által leírt tünetektől szenvednek,

„ma ők a kisebbség - … ahhoz a sok új „pácienshez” viszonyítva, akik társadalmilag jól funkcionálnak, akik nem betegek a hagyományos értelemben, viszont gyötri őket a „maile du siécle”, a rossz közérzet, a belső üresség, amelyekről fentebb már szóltam. Ezek az új „páciensek” úgy mennek el a pszichoanalitikushoz, hogy nem tudják mitől is szenvednek voltaképpen. Levertségről panaszkodnak, álmatlanságról, arról, hogy a házasságuk boldogtalan, hogy a munkájukban nem lelik örömüket, és egy sereg efféle nyavalyáról.” …

„Ez a sokféle panasz csak a tudatos forma: a mi kultúránk lehetőségei közt ebben tudnak kifejezni valami sokkal mélyebben fekvőt, ami egyformán sújtja azt a sokféle embert, aki mind azt hiszi, hogy ettől, vagy attól a sajátos tünettől szenved.

Ez a közös szenvedés nem más, mint az önmagától, az embertársaitól és a természettől való elidegenedés; annak a tudata, hogy az élet kipereg az ember keze közül, mint a homok, hogy úgy fog meghalni, hogy nem is élt; hogy noha dúskál a javakban, élete mégis örömtelen. …

„Azok számára, akik az elidegenedéstől szenvednek, a gyógyulást nem a betegség hiánya, hanem a lelki egészség megléte jelenti.”[3]

Az élet értelmének ismeretlensége neurózis ok is lehet.

 „ hétköznapi ész, az egészséges emberi értelem, a tudomány, mint koncentrált common sense bizonyosan sokat fejlődött, de sohasem haladta meg a legbanálisabb valóság és az átlagos normálhumanitás határcövekeit. Alapjában véve ugyanis egyik sem adott választ a lelki szenvedésnek és e szenvedés legmélyebb jelentőségének a kérdésére. A pszichoneurózis végső soron az olyan lélek szenvedése, amely nem találta meg értelmét. Csakhogy a lélek szenvedéséből fakad minden szellemi alkotás és a szellemi embernek minden haladása, és a szenvedés oka a szellemi tétlenség, a lelki meddőség.

Ezzel a felismeréssel azután az orvos olyan területre lép, amelyhez csak igen kényszeredetten közeledik. Itt ugyanis annak szükségességével kénytelen szembenézni, hogy gyógyító fikcióval, lelkivel, szolgáljon, mert hiszen éppen ez az, amit a beteg igényel, túl mindazon, amit az ész és a tudomány nyújtani képes.... az orvost ... szakmai lelkiismerete nem kötelezi rá, hogy legyen világnézete. Mi történik azonban akkor, ha az orvos napnál világosabban látja, hogy mi a baja a páciensének, tudniillik nem ismeri a szerelmet, csak a puszta szexualitást, nincs hite, mert retteg a vakságtól, nincs reménye, mert a világ az élet megfosztotta minden illúziójától, és nincs tudása, mert nem ismerte meg saját léte értelmét? Sok művelt páciens kategorikusan elutasítja, hogy teológushoz menjen. Filozófusról meg hallani sem akarnak, mivel a filozófia története hidegen hagyja őket, és az intellektualizmus a kietlenebbnek tűnik fel a szemükben. És hol vannak az életbölcsesség nagy tudorai, akik nem csupán beszélnek az élet értelméről, hanem ennek birtokában is vannak?”[4]

Folytatás következik.

[1] Frankl, Viktor E.: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben, Kötet kiadó 1996. és Frankl, Viktor E.: Orvosi lélekgondozás. A logoterápia és az egzisztenciaanalízis alapjai. ÚR 1997 és Langle, Alfred: Értelmesen élni. Életvezetési útmutató. Jel Kiadó 2004.

[2] Frankl, Viktor E: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben, Kötet kiadó 1996.

[3] Fromm, Erich - Daisetz Teitaro Suzuki: Zen Buddhizmus és pszichoanalízis. Helikon Kiadó. 1989.

[4] Jung, C: G:  Gondolatok az értelemről és a tébolyról. Kossuth, 1997,  11 13 o.

Kép 

• https://pixabay.com/hu/photos/csicska-sikoly-elidegen%c3%adt%c3%a9s-akvarell-247510/
• https://www.flickr.com/photos/mikecogh/9737685677