Matyi komótosan köti a cipőfűzőjét az óvodában. A masni kötés megtanulása pár hónapos projekt. Éppen ráértem.

Mellettünk egy sietős anyuka: "Siess, lányom, siess ! Ne szöszmötölj!  - majd mutatva a Matyi felé: - Nézd meg a kisfiú, milyen ügyesen köti a cipőjét, te meg milyen buta vagy."

Pont.

Az anyuka énképet alakít. A Matyi ragyog, a kislány szégyenkezik. Büszkeségem hátterében sajnálom a lánykát. Annak a programja készül itt, milyen lesz a bimbózó élet főszereplője, mert az énképből merítjük a főszereplő cselekvéseit. A programot később már mi is írjuk.

Így hagytam abba az előző szöveget:

„A sikerkereső stratégiája a siker elérése, de közben elszenved kudarcokat is.

A kudarckerülő stratégiája a kudarc elkerülése, de közben elkerüli a sikert is.

Azt gondolhatjuk, hogy a sikerkeresőnek nem olyan fájdalmas a kudarc. Ez mögött ismét a saját képességekről vallott felfogásnál, az énképnél vagyunk.”

A teljesítmény-lélektana azt a választ találta, hogy a sikerkeresők máshová kötik a kudarcot és a sikert, mint a kudarckerülők.

A sikerkereső önmagát „képesnek”, pozitívnak, élethelyzeteiben kompetensnek véli: énképe pozitív. A kompetencia érzése okán belevág olyan problémahelyzetekbe, amelyeket az Ő pozitívnek gondolt személyisége által megoldhatónak gondol. Ezek a problémamegoldások előbb utóbb sikerrel járnak.

Ezt ki kell nagyítani: Ha a problémahelyzet alatt azt értjük, hogy a helyzetnek a problémamegoldó számára nincs ismert megoldása (emlékezzünk: a sikerkereső célkitűzése nem az erőfeszítés nélkül elérhető céloknál van), akkor szinte törvényszerű, hogy a sikeres megoldás próbálkozás és tévedés és újrapróbálkozás módján oldódik meg. Azaz a sikerben van kudarc!

A sikerkereső önmaga kompetenciaérzésében bízva a tévedések, kudarcok után újrapróbálkozik, majd nagy valószínűséggel, heuréka élménnyel együtt átéli a sikert. És átéli a sikerrel együtt újra önmaga kompetenciáját. És nem élte át közben a sikerhez vezető úton törvényszerűen bekövetkező kudarc esetén az inkompetenciát. A siker nagy élmény volt, a kudarc nem volt jó, de kibírható. A siker hozzákötődött újra az énképhez, a kudarc ott maradt a problémamegoldó viselkedésnél, annak természetes velejárójaként.

Most ezt nagyítom ki: A siker az énképhez kötött, a kudarc a viselkedéshez. A kettő közül az utóbbi a könnyen és fájdalommentesen korrigálható.

A kudarckerülő önmagát „képtelennek”, negatívnak, élethelyzeteiben inkompetensnek véli: énképe negatív. Ebből következően nem vág bele olyan problémahelyzetekbe, amelyeket az Ő negatívnak gondolt személyisége által megoldhatatlannak gondol. Ezek az elkerülési kísérletei többnyire sikerrel járnak.

Itt meg ezt kell kinagyítani: Sikeres elkerülései miatt nem ér el énképét erősítő sikereket, hiszen elkerülte az erőfeszítéseit igénylő problémahelyzeteket. (Vagy erőfeszítést nem igénylő, vagy az általa megoldhatatlan szférában próbálkozva). Énképe negatív maradt. A siker számára nem átélt élmény, hiszen nem érte el.

A kudarckerülő elkerülte a problémamegoldásokat törvényszerűen kísérő kudarcokat, míg a sikerkereső azokat is elszenvedte.

Tehát:

• a sikerkereső kap sikert és kudarcot. (nem kudarc-talan)

• a kudarckerülő elkerülte a kudarcot és vele a sikert. (sikertelen, kudarctalan)

Most a sikeres emberek nyomában járva gondolkodunk, s nem a kudarcok elkerülésének lehetséges voltán.

A siker és a kudarc együtt jár, ezt a sikeresek meg is kapják, s a kudarckerülők elkerülik.

Az eddigi kérdés így arra redukálódott, hogy miért viseli el az egyik a kudarcot, és miért nem viseli el a másik.

A válasz már benne volt a sikerkereső angyali körében. Mert:

• a sikerkereső a sikert köti az önértékeléséhez, az énképéhez, míg a kudarcot a személyiség magjához kevésbé tartozó és korrigálható és korrigálandó viselkedéshez köti. "Elszúrtam, és máshogy csinálom (és képes is vagyok rá)”.
• A kudarckerülő a kudarcot köti az énképhez, és rettegve kerüli az énképet romboló kudarclehetőségeket, ezért számára sokkal súlyosabb, énképet negatívan befolyásoló dolog a kudarc. „(Én) képtelen vagyok megcsinálni”
• A kudarckerülő megretten egy reálisan sikert ígérő lehetőségtől, mert benne van a kudarc lehetősége is.

• Az egyik kudarca: „Elrontottam, na és akkor mi van? Megpróbálom máshogy.
• A másik kudarca „Elrontottam, béna vagyok. Soha többet.”

A sikerhez és a kudarchoz való viszonyt máshogy tanulták meg.

És amiért arra kérdésre hogy a siker tanulható-e ingatni illik a fejünket, ami az "is-is”, meg a "nem egészen”, de a "talán” válaszokat mondta el, az az, hogy ezt nagyon korán tanuljuk meg. Amikor az énképünk kialakul (s az egyre frissebb kutatások egyre korábbi életszakaszokban, az első év egyre korábbi hónapjaiban már megtalálják az én csíráit, kezdeményeit), ekkor már vele alakul annak előjele is. Azt az előjelet tanuljuk meg, amellyel ellátja létünket az a közeg, amelyben felcseperedünk.

Énünk tanult előjele

Létezésünk öröm, mert örömet jelentünk a családnak, amely körülvesz, mi egy jó „jelenség” vagyunk, mert, ha meglátnak minket, örömet jelentünk, mosolyognak ránk, szeretnek minket, szeretetre méltóak és okosak vagyunk, mert okosat mondtunk, ügyesek vagyunk, mert felálltunk a kiságyban, elindultunk egyedül, mert szobatiszták lettünk, mert vonalat húztunk a papíron és a falon. Létezünk, cselekszünk, ennek kellemes következményei vannak. (pozitív énkép és én okiság)

Cselekszünk, és ez sikerrel jár, szeretnek érte.

Ha hibázunk, az semmiség, kijavítjuk, kijavítják, vagy ez is egy szeretni való, aranyos dolog. Ezért sokat cselekszünk, hogy produkáljunk, és ez jó dolog, sikerrel jár, hiszen szeretnek érte. Az én és a siker egyszerre tanult és együtt jár. Sikerkeresők lettünk ebben a közegben.

Másnak más jutott. Létezésünk harag, vagy bosszúság, mert terhet jelentünk a családnak, amely körülvesz, mi egy rossz dolog vagyunk, mert ha meglátnak minket, panaszkodnak, haragudnak ránk, nem szeretnek minket, mert mindig láb alatt vagyunk, csak bosszúságot okozunk, szeretetre méltatlanok vagyunk, buták vagyunk, mert butaságokat mondtunk. Ügyetlenek vagyunk, mert felálltunk és elestünk a kiságyban, elindultunk egyedül és elestünk és ezért kiabáltak, mert nem vagyunk szobatiszták, mert vonalat húztunk a falon ... Létezünk, cselekszünk, ennek kellemetlen következményei vannak. (negatív énkép és én okiság.) Ha cselekszünk, az kudarccal jár, nem szeretnek érte. Ha hibázunk, megszidnak és elmondják, hogy buták és értéktelenek vagyunk, kijavítjuk, kijavítják, de ez is egy bosszantóan fárasztó dolog. Ezért

• keveset kezdeményezünk hogy próbáljunk jók lenni,
• és az a jó dolog, ha nem zavarjuk a felnőtteket, hiszen akkor nem bántanak. Az én és a kudarc együvé tanult együtt jár. Kudarckerülők lettünk ebben a közegben.

És a világ és önmagunk viszonyának e modelljei, mélyen bennünk vannak, olyanok mint a számítógép operációs rendszere, s annyi minden épült rá, hogy azt lehet mondani a siker és a kudarc, döntően az elsődleges szocializáció révén tanulható, döntően a családban tanuljuk meg egészen pici gyermekkorunkban.

Ami miatt mégis van remény, az az, hogy az énkép nem statikusan, egyszer s mindenkorra kész valami, hanem dinamikusan létező rendszer, azt mindig a jelenbeli cselekedeteink és cselekedeteinkről alkotott történetek által újra kell termelni. A sikertanulás ezért lehetséges és döntő eleme az énkép alakítása.

Énkép és sors

Az énkép: bemeneti adat az élethez.

Az élet bemeneti adat a további énképhez.

Énképünknek megfelelő helyzeteket keresünk magunknak. Pozitív énképpel keressük a kihívásokat, amellyel megmutathatjuk a világnak, magunknak, a (belsővé vált) családnak hogy milyen szeretetre méltóak vagyunk. Negatív énképpel a negatív én-képnek megfelelő életet találjuk meg. És nem az a lényeg, melyik az igaz, hanem nagyjából egészében az lesz az igaz, ahogyan gondoljuk.

A sikertanulás titka: Gondoljunk (reál)pozitív énképet! Ezt az újabb kutatások alapján így érdemes mondani. Meséljünk (reál)pozitív énképet. A narratív lélektan szerint az énkép narratív szerkezetű. Magyarra fordítva a rólunk szóló történetekbe van kódolva. A cipőfűzős példával. Lehet az a mini történet, hogy

• „nekem sose sikerül, buta vagyok.” És ez igaz. A történetbe kódolt énkép és program, „próbálkozok, s nem sikerül”. Énképként, történetbe kódolva „én az vagyok, aki próbálkozik, s nem sikerül”.

De lehet az is, hogy

• „sokszor nem sikerül, - és ez is igaz, - „de végül igen, ügyes vagyok.” A történetbe kódolt énkép és program pedig ez: „próbálkozok, nem sikerül, újra próbálkozok, s nem sikerül, majd végül sikerül”. Történetbe kódolt énképként, „én az vagyok, aki addig próbálkozok, míg végül sikerül.”

Objektíve mindkét történetben van siker is kudarc is, mert végül mindenki megtanulja bekötni a cipőfűzőjét, de az objektív történetből eltérő énkép-történeteket lehet konstruálni. Ezért a javaslat reálpozitív énkép, azaz nem hazudunk olyat, ami nem történet meg, de úgy mondjuk el az igazat, amiből a sikeres próbálkozás látszik. Annak a története,hogy hogyan sikerül.

Beszéljünk egy kicsit a nevelésről!

Harc az énképért

Láttunk már szülőt, pedagógust, legalább iskoláskorunkban, vagy szülői értekezleten, aki vehemensen, indulattal bizonygatta, hogy valamely gyerek, gyerekünk mennyire rossz, kiállhatatlan, tehetségtelen, fegyelmezetlen, lusta, gyenge matekból, magyarból, piszkosan dolgozik stb. S amikor a bizonyítvány is „tanúsítja”, hogy a gyerek kettes magatartású, tehetségtelen a matematikához, tehetségtelen az iskolához. Olyat is láttunk már, hogy állóháború alakult ki a felnőtt pedagógus és a hatéves kisiskolás között, hogy "jó-e?” a gyerek. És el tudjuk képzelni a háború kimenetelét. A pedagógus, amikor értékel, nem pusztán eredményt értékel, hanem értékelésével, későbbi eredményt okoz.

A nevelő és minden vezető azzal, hogy értékel, és ahogyan értékel, énképet formál. S azzal, hogy énképet formál: sorsot formál.

Sokszor az iskoláskor első éveiben, ha nem is tudatosan, de harc indul a pedagógus és a szülő között, amelyben a tét: a gyerek énképe.

Ha a pedagógusi negatív értékelés győz, az lehet igazzá. Ha pedagógus negatív énképet alakít a gyerekekben: negatív sorsot okoz! Ha pozitív énképet alakít: pozitív sorsot okoz! Minden gyerek olyan amilyen, s önmagában nincsen előjele. De megjelenhet negatív, vagy pozitív előjellel a nevelő viselkedésében. S ez énképet formáló erő. Nincs jó és rossz gyerek, de vannak helyesnek és helytelennek tartott cselekedetek.

Hogyan lesz az élethelyzetében kompetens, kreatív ötéves kisgyerekből az általános iskola egy éve után az iskolában szorongó, a feladatoktól tartó, iskolai élethelyzetben inkompetens érzésű hat - hétéves kisgyerek? S ma még ez nem tárgya a szülő és iskola szerződésének: abban nem egyeztek meg a felek, hogy negatív énképet kell kialakítani az addig pozitív énképű gyermekből. Hiszen azért van a pedagógia, hogy képesek legyenek a gyerekek a problémák megoldására, és nem azért, hogy megtanulják, hogy mire képtelenek.

Az iskolának a kompetenciákat kell gyártania, és nem az inkompetencia érzését. Persze az iskolának meg kellene mérnie a reális teljesítményt, főleg azért, mert meg kellene tanulni a gyerekeknek az iskolában is eredményeik reális értékelését. S ne feledjük, a sikerkereső: reáloptimista, s nem idealista elvakult önnön képességei felől. Éppen ez a kulcs: reáloptimista, reálpozitív értékelés. Akkor hogyan értékeljünk?

Avval lehetne az iskolának, szülőnek, minden nevelőnek, s nevelni tudó vezetőnek, ezen segíteni, hogy a sikerkereső módján szétválasztaná minden pedagógusi, nevelői értékelésnél a személy értékelését a cselekedetek értékelésétől.

A személy mindig értékes, mindig pozitív, mindig jó, és szerethető, a cselekedet viszont mindig a pontosabb célelérés miatt megerősíthető, és ha kell korrigálható.

Helytelen cselekedet: korrigálandó cselekedetet jelentsen, és ami a legfontosabb: korrigálhatót, hiszen a cselekvő képes rá, ha azt hiszi képes rá.

Negatív énkép kialakítása tilos! Ezt kellene kiírni minden neveléssel foglalkozó helyen a falra.

Egy gyakorlat

1. A múltadban bizonyára van olyan időszak, amikor jól mentek a dolgaid. Hogy csináltad? Meséld el magadnak, s írd le, mit tettél, amitől jól ment? Most ne fogd a szerencsére, ha volt ilyen, akkor is kezdtél vele valamit, azt írd le mi a te szereped abban, hogy jól ment. Mit tanulhatsz magadtól?

2. A múltadban bizonyára van olyan időszak, amikor rosszul mentek a dolgaid, de már túl vagy rajta. Hogyan oldottad meg, hogyan történt, hogy túl vagy rajta? Meséld el magadnak, s írd le, mit tettél, amitől túl vagy rajta. Mit tanulhatsz magadtól?

Kép:

https://www.youtube.com/all_comments?v=8-xWh-O5H5M

http://www.ibiblio.org/wm/paint/auth/gogh/self/