2013. jún 23.

Az úri Magyarország hangja

írta: Dr Domschitz Mátyás
Az úri Magyarország hangja

 Az első bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Felvidéket, s a Kassai születésű Márai hazatér szülővárosába. Hazatérése első óráinak meghatottságában sem hagyta el „a szorongó, baljós érzés, hogy valami itt nincsen rendben, valami nem sikerült.” Magyarországról nemcsak az anyaországi haza tért meg, hanem vele együtt visszatért „a szigorúan úr-cseléd társadalomra tagolt Magyarország ellenszenves hangja”. S a Kassaiak kedvetlenül érzékelték ezt, húsz év alatt a kisebbségi sors mellett megszokták a demokráciát is. Ez a Márai szöveg nagyon ismerős érzéseket mozgat: húsz év alatt mi is megszoktuk a demokráciát, s visszatérőben van ugyanannak az idejétmúlt Magyarországnak az ellenszenves hangja. Olvassuk Márait:

„Ezen az úton először éltem együtt, néhány napon át, az új magyar hadsereg tisztjeivel. Voltak közöttük zupások, aztán alkalmi szolgálatra behívott népfelkelők, s végül voltak a hivatásosak, akiket már a trianoni évtizedekben neveltek feladatukra és szerepkörükre. …

… Álltunk, őslakosok és jövevények, a régi város ünnepien feldíszített utcáin, hallgattuk a harangszót, a dagályos beszédeket — a kormányzó németes kiejtéssel, bizonytalanul beszélt magyarul –, ismerkedtünk és emlékeztünk. Az első órák meghatottságában sem hagyott el a szorongó, baljós érzés, hogy valami itt nincsen rendben, valami nem sikerült. …

… most, mikor így csokorba kötve láttam szülővárosom díszterén a magyar közéleti elitet, szorongva éreztem, hogy nemcsak a trianoni nevelésű magyar honvédség, hanem mi, civilek sem vagyunk kiváló csapat. …

… Magas rangú katonák nyüzsögtek a városban mindenfelé, és feltűnő hangosan beszéltek a kávéházakban, éttermekben, a díszebédeken. A régi ismerősöket kerestem fel, a helybeli családok sarjait, megnéztem a házat, ahol nevelkedtem, ahol szüleimmel és testvéreimmel éltünk, s az ismerős utcák, kapualjak, a régi arcok, mindez különösen hatott reám. Valahogy nem volt örömünnep ez a viszontlátás. Mindenki örült, úgy mutatta, hogy beteljesedett szíve vágya, de a valóságban különös kedvetlenség érzett az embereken. Déltájban kimentem a temetőbe, megkerestem nagyszüleim sírját — nagyrészt német nevű halottak sírkövei korhadtak a régi temetőben —, leültem nagyanyám süppedt sírhantjára, ahonnan élesen lehetett látni a novemberi, szürke világosságban a völgykatlanon áthaladó kis hegyi folyó két partján a várost, cigarettáztam és elgondolkoztam, mi itt a baj?...

Mert valami baj történt ezen a napon s az elkövetkező időben, ezt bizonyosan tudtam. A város a régi volt, sokat fejlődött a cseh időben, de melyik város nem fejlődött a béke éveiben? Nem, bennünk volt a hiba, a hazatérőkben. Nagyon rövid idő múltán a város őslakosai is úgy érezték és ki is mondották, hogy az a Magyarország, amelyhez most hazatértek, nem egyezik a régi hazáról őrzött emlékképpel. Mit is hoztunk, mi, húsz éven át oly nehezen várt hazaiak az őslakosoknak? Hoztuk a tudatot, hogy megint magyarok, szervesen hozzátartoznak az ősi országhoz, és ez a tudat nagy felszabadulás volt a felvidéki magyarság számára. De ez a magyarság, ha kisebbségi sorban is, ha egy sovén cseh és szlovák nemzetiségi politika korlátozásai között is, megismert e húsz évben egy demokratikus életformát, amelynek volt sok hibája, meglehetősen korrupt is volt — nem olyan mértékben és másképp, mint a Romániához csatolt Erdélyben, de korrupt volt –, és mindenestől mégis demokrácia volt. Az állampolgári jogokat nem mérték tökéletes igazságossággal csehek és nem csehek számára, de ebben a kicsinyes nemzetiségi politikában kiélték a csehek nemzeti becsvágyaikat, s a mindennapos élet gyakorlatában a magyarság, németség, a zsidóság kisebbsége demokratikus életfeltételek között élt. Mi, a trianoni Magyarország képviselői, akik most viszontláttuk ezt a földet, megdöbbenve eszmélhettünk reá, hogy a Duna-medencében a mi hazai életformáink, társadalmi berendezkedésünk, világnézetünk felett elhaladt az idő. Nem a régi Magyarországot hoztuk, hanem egy kísértetszerű, eltorzult változatát annak, amire a felvidéki őslakosok emlékeztek.

Egy városba, amely a cseh időben megismerte a mindig keserves kisebbségi sorsot — és ezért is, meg a közös nyelv, a származás kötésében lelkendezve várt vissza bennünket, magyarokat –, de megismerte a demokráciát is, amelyen belül hivatalban, közéletben voltak nemzetiségi, de nem voltak lebonthatatlan osztályválaszfalak: ebbe a városba visszahoztuk ezeket a válaszfalakat. Ezen a napon nemcsak az elszakított országrész tért haza Magyarországra, hanem visszatért a „méltóságos úr” is a Felvidékre, visszatértek a kísértetek, a magyar félmúlt megdöbbentő, elevenen maradt árnyai, a műveletlen és orrhangon tárgyaló, pecsétgyűrűs bíró, adóhivatalnok, városi skribler, aki silány fizetését azzal pótolja, hogy a rácson át az úriember leereszkedő vagy elutasító hanglejtésével beszél a „felekkel”. Visszatért a szigorúan úr-cseléd társadalomra tagolt Magyarország ellenszenves hangja, a hajbókolós köszöngetés divatja, a „kérlek alássan” és az „alázatos tisztelettel” udvariaskodó magyar társadalmi divat, az egy osztályból valóak tüntető egymást tegezése — akkor is tegeződtek, ha vadidegenek voltak ezek az emberek –, s ez a tegezés mindig sértő is volt azok számára, akit nem tegeztek, mert kimutatta, hogy akit magáznak, nem tartozik az atyafiságos úri osztályhoz, tehát nem „úriember”. Visszatért a neobarokk osztálykultúra „fölénye”, a hivalgó modorosság, a nagyképű és felületes „műveltségi” előjogok modora.

A közigazgatási és katonai rendszer, melyet hoztunk, úgy rendezkedett be ezen a területen — rögtön az első órától —, mintha nem is haza, egy magas műveltségű, urbánus, a demokrácia alapfogalmaival már megismerkedett magyar közösség életébe térne meg, hanem valamilyen gyarmati területre, ahol korbáccsal, pálinkával és kereszttel kell a bennszülötteket móresre tanítani. …

… A gyarmatosok büntetőexpedíciójának csatakiáltásával vonult be az új, trianoni szellemben nevelt magyar hivatalnoki és katonatiszti társadalom a hazatért területekre. Természetesen voltak kivételek, de mindig csak az átlag és az egész számít. Ez az átlag szellemében, modorában, erkölcsében, szemléletében és műveltségében nemcsak selejtes volt, hanem mindenekfölött ellenséges: hangosan gyanakodott, és ezt a gyanakvást hivatalos, katonai ténykedés közben is kimutatta, hogy az a magyarság, amely megismerte az utódállamokban a demokráciát, megbízhatatlan az úri, a „keresztény, nemzeti” Magyarország szempontjából.

A valóságban nem volt megbízhatatlan, csak demokratizálódott, megszokta, hogy a származás nem lehet osztályelőjog hivatalban, a társadalmi rang nem jogosít fel más osztálybeliek lenézésére; megszokta a demokráciát, s ezért szomorú volt és csalódott, amikor látnia kellett, hogy az anyaországban, amelyhez a hazatérést húsz esztendőn át oly forrón áhította, nem történt meg ez a társadalmi átalakulás. A visszacsatolt területekre kivezényelt hivatalnokok és katonatisztek nagy átlaga úgy viselkedett új hivatali beosztásában, mintha egy muszkavezető, bolsevizmusgyanús, eltévelyedett nyájat akarna megint jó útra téríteni. Hangosan hirdették, hogy a Felvidéken „megbízhatatlan” a társadalom – a magyar éppen úgy „megbízhatatlan” volt e kísérteties, hazajáró lelkek számára, mint a szlovák és a felvidéki magyar zsidó.

Morogva, gyanakodva ültek be a hivatalokba az „anyások” – a felvidéki őslakosok, keserű humorral, így nevezték el az anyaországból küldött közigazgatási és katonai hivatalnokokat –, s egy türelmetlen, tájékozatlan, mindenképpen idejétmúlt hazafiaskodás jelszavaival nekikezdettek a „rendcsinálásnak”. Beszéltem olyan felvidéki emberekkel, akik a cseh időben vagyont, személyes biztonságot, igen, szabadságukat kockáztatták a magyarságért, s egy sem akadt közöttük, aki bizalmas beszélgetés közben meg nem vallotta volna, hogy megdöbbentő élmény számukra az a magyar hivatalnokság, amely átvette a hazatért területek közigazgatását. Nem igaz, hogy ez a csalódott felvidéki és erdélyi magyarság később visszavárta a cseheket vagy a románokat: a trianoni évtizedekben a csehekkel és a románokkal kapcsolatban túlságosan sok keserves tapasztalás, fájdalmas emlék rétegesedett fel az ő lelkükben. De megismerték a demokráciát, ha tökéletlen formáiban is, s ez a nevelés és tanulság fogott rajtuk. Es most kétszeresen fájt, hogy olyanoktól szenvednek sérelmet, akikhez tartoznak, akikhez vér és nyelv szerint közük van, a magyaroktól.

Mindez elkezdődött a szép napon, amikor megvalósult az, amire vágytunk, és tartott a félelmes pillanatig, amikor megvalósult az, amitől féltünk: az összeomlás pillanatáig, amikor az orosz csapatok „felszabadították” a bécsi döntések által visszacsatolt felvidéki, erdélyi és bácskai országrészeket is. Hogy ez a megvadult, elnácisodott, fejét vesztett hivatalnoki és katonai szellem kegyetlenségben és öngyilkos elvetemültségben hová fajulhat, azt megmutatták néhány évvel később az újvidéki események, amikor egy szadista városparancsnok a frissiben visszakerült déli városban egyik napról a másikra emberek ezreit — zsidókat, szerbeket, németeket és magyarokat — „rendcsinálás” ürügyén legyilkoltatott, s az áldozatok holttesteit a jeges Dunába dobatta. Ez a szörnytett megmutatta, miféle erők önállósodtak a hivatalos, a méltóságos, a tekintélytartó Magyarország színfalai mögött. A törzsasztalnál kezdődött, a titkos egyesületekben, a leventeiskolákban, a turultársaságokban, majd a hivatalokban és kaszárnyákban, a politikai pártok szervezeteiben folytatták, s aztán felvigyorgott ennek a szellemnek igazi arca az újvidéki rémnapok idejében, amikor a kormány, a hivatalos katonai körök is nehézségek árán tudták csak megfékezni néhány ámokfutó, megvadult szadista katona vérengzését, akik „rendcsinálás” címén, „megbízhatatlanság” és az „ellenséggel való konspirálás” vádján nekivadulva megrendezték ezt a tömeggyilkosságot. Es befejeződött ez a végzetes folyamat a napon, amikor a nyilaskeresztesek és vezérük, Szálasi véres indiánosdija véget ért az összeomlásban.

A felvidéki bevonulás a magyarság nagy, történelmi, családi ünnepének készült. A valóságban nem tudtak őszintén hangot váltani egymással a felvidéki őslakosok és a „megnevelésükre” odaküldött hazai hivatalnokok és tisztek. A lakosság és a hivatalok érintkezéséből hiányzott a demokrácia hanglejtése. Az új tisztek és hivatalnokok között természetesen szép számmal akadtak „vitéz"-ek. Ez a vitézi intézmény a trianoni magyar korszak fonák különösségei közé tartozott. „Vitézi rend"-nek nevezték — a vitézek feleségeit régies fordulattal, hivatalosan a „nemzetes asszony” címzéssel illették —, s egy új kasztot akartak teremteni, valami hasonlót, mint amilyen a szamurájrend Japánban: a kiválóak rendjét akarták megalkotni. Magyarországon a történelmi félmúlt idejében minden társadalmi újítás csak akkor volt életképes, ha egyféle sujtásos, vitézkötéses jelmezben jelentkezett: ezért nem volt csodálatos az sem, hogy amikor most neki kezdtek egy új elitet szervezni, ezt katonai alapon képzelték el: a kiválasztott vitézeket a kormányzó minden évben egyszer egy pallos érintésével „Hadúr nevében” avatta vitézzé — s a magyar történészek fejüket vakarták, amikor ezt látták, mert a magyar történelem nem ismert semmiféle hadistent, a kormányzó környezete, tévesen és felületesen, valamilyen ősnémet Odin- vagy Wotanszertartás mintájára választotta ezt az esküformát. De akárhogyan is történt, a szándék nem volt helytelen: az elkorhadt, feudális, arisztokrata és dzsentri társadalom is szükségét érezte, hogy egy új kiválósági réteget teremtsen, s ezért alapították a vitézi rendet. Csak azt avatták vitézzé, aki az elmúlt — tehát az első — világháborúban helytállt, kitüntette magával, érdemrendeket kapott. Ez a kiválasztási szempont egyoldalú volt, mert egy társadalom kiválói nemcsak a harctéren bizonyítják be elsőrendűségüket, de bizonyos, hogy a háborúban való helytállás teljes értékű embert jelent.

A háború a legnagyobb emberi próba, s aki e nagy vizsgán lelkierőről, öntudatról, megfontoltságról és bátorságról ad jelt, megérdemli, hogy a társadalom, amelyhez tartozik, elsőrendű embernek, egyféle arisztokratának tekintse. Így képzelték azok is, akik a vitézi rendet elgondolták és megalkották. Egyféle új magyar arisztokráciát akartak a régi, a rendi, a származási, a fáradt magyar arisztokrácia mellett felnevelni. Ezért a vitézi cím elnyerésének jogcímét nem kötötték származáshoz — arra persze gondosan vigyáztak, hogy zsidó akkor se lehessen vitéz, ha sokszorosan kitüntette magát a háborúban, még azt sem engedték meg, hogy olyan keresztény ember kapjon vitézi címet, akinek zsidó származású felesége van! —, de megkaphatta akármilyen egyszerű eredetű keresztény ember, földmíves, munkás, kishivatalnok, ha bizonyítani tudta háborús érdemeit, és máskülönben is „megbízható” egyéniség volt. Így, ilyen szempontok és feltételek között akartak egy új magyar társadalmi elitet teremteni.

Talán arra is gondoltak — a magyar vezető réteget nem ok nélkül vádolták egyféle „anglomániával” —, hogy angol mintára feltöltik az arisztokrácia korhadt kádereit egy új, paraszti vagy polgári származású nemességgel. Mindez kissé magyaros volt, katonás volt, pántlikás volt, de az elgondolás értelme — megteremteni a nemzet értékes, bátor, helytálló egyéneiből egy új nemességet — nem volt helytelen. A valóságban ez a kísérlet is különösen eltorzult. Két évtized alatt a vitézek rendje átalakult valamilyen közkereseti társasággá: a vitézi cím előjogot jelentett a versenytárgyalásoknál, állások elnyerésénél, s minthogy a vitézek leszármazottjai is viselhették ezt a különös, nemesi rangjelzést, egyfajta kivételezettséget jelentett ez a cím az egyetemen, a vizsgáknál is. Aki vitéz vagy vitéz leszármazottja, az ország belső, valóságos hatalmi köreihez tartozik: ez volt az általános felfogás, és az érdekeltek mind mohóbban, mind kapzsibban kihasználták e felfogás előnyeit. A gyakorlatban tehát a vitézi cím gyorsan elvesztette minden erkölcsi értékét. Igen, valóságban az történt, hogy a beteg, akinek fájt a foga, meggondolta, elmenjen-e fogat húzatni egy fogorvoshoz, aki mellesleg vitéz is volt, mert tartott attól, hogy ez a kivételezett tudor az egyetemen nem tanulta meg olyan lelkiismeretesen a fogászat tudományát, mint ahogy ez szükséges, hiszen az egyetemi vizsgán a tudós professzorok feltehetően enyhébben bírálták el egy „vitéz”, tehát a kiválasztottak kasztjához tartozó egyéniség fiának tudását, mint más, nemzeti szempontból fémjelzés nélkül maradt jelöltek képességeit. Néhány évvel később, 1944 nyarán, amikor már égett az ország, egy falusi házban kezembe került a Vitézek Lapjának, ez új nemesség hivatalos közlönyének legfrissebben megjelent száma, s nem hittem a szememnek, amikor e lapban oldalakon át olvastam a büszke, önérzetes, hivatalos híradást arról, az égő országban hol, milyen vidéken melyik vitéz kapott „zsidó birtok"-ból ajándékba vitézi telket, tehát potya földbirtokot... Igy torzult el egy kísérlet, amelynek igazi értelme az lett volna, hogy új nemességet teremtsenek.

Ezek a vitézek és leszármazottaik, a vitézfik is ott tolongtak a hazatért város utcáin, s hamarosan elfoglalták a hivatalokat. A nehezen, aggódva és sóvárogva várt nap estéje számomra még egy különös fordulatot tartogatott. Húsz év után először tértem ez este szülővárosomban nyugovóra. Otthonom már nem volt ebben a városban, s ezért a régi szállodában nyittattam szobát. Amikor éjfél felé a szálloda előcsarnokába léptem, nagy botrány fogadott: részeg, fiatal tisztet karjánál fogtak idősebb, józan vagy kevésbé italos tisztek és csitították, mert a részeg fiatal tiszt mámoros, hazafias indulatában meg akarta pofozni a szálloda öreg portását, aki – az italos hadfi szerint – „megsértette őt”, „nem köszönt tisztességgel”, „szemtelenül válaszolgatott” stb. „Majd megtanítlak én téged demokráciára!” – üvöltözte, boros csuklások közepette, a fiatal katonatiszt. Idősebb társai elhurcolták. A portás, akit még gyerekkoromból ismertem, a felvidéki magyar családoknak ez az öreg ismerőse, aki a cseh időkben mindvégig a régi szálloda portásfülkéjében, posztján maradt, bizonyosan nem volt tiszteletlen új vendégéhez, a fiatal magyar tiszthez, de valószínű, hogy nem köszönt „alázatos tisztelettel”, mert a cseh időkben megszokta, hogy az egyszerű „jó estét” is megteszi vendégeinél a kívánt hatást. Ez a „majd megtanítlak a demokráciára!”, melyet az ünnepi estén a hazatért városban elrikkantott egy részeg fiatal tiszt, alaphang volt; a visszacsatolt területekre akkor és később kivezényelt „anyások”, hazulról küldött közigazgatási és katonai egyéniségek legtöbbjének lelkében visszhangzott ez a pedagógiai fenyegetés. Ennek a félelmes-utálatos csatakiáltásnak visszhangjával fülemben és lelkemben mentem fel a szállodaszobába, hogy húsz év után először álomra hajtsam fejem szülővárosomban. Riadozva aludtam, és kínos, szorongásos álmaim voltak. Amikor a hajnal megvirradt, nemcsak ez éjszaka, hanem húsz elmúlt esztendő álmaiból is felébredtem. Hogyan is mondotta Churchill: „A tények többet érnek, mint az álmok.” Egy álommal szegényebbek lettünk, szembe kellett néznünk a tényekkel.”

Legszívesebben az egészet feltenném, de nem szabad. Nemzeti önismeretünkhöz alapmű, ha baloldali, ha jobboldali vagy, vagy "csak" polgár vagy. Ha kedvet kaptál, vedd meg.

Márai Sándor: Hallgatni akartam. Helikon Kiadó, 2013

http://bookline.hu/product/home!execute.action;jsessionid=pygMkK+ujFv1hBiGFHuTgw**?_v=Marai_Sandor_Hallgatni_akartam&id=121083&gclid=CMmcl8ie-rcCFQ5d3godhhUAEA&type=22

Szólj hozzá