"Az ősi várak és erődítmények megléte nem háborúra vagy egymással szemben álló közösségek harcaira, hanem egy kisebbség uralmára utal egy viszonylag népes számú többség fölött. Kezdetben a fegyveres erőszak és ellenőrzés nem más közösségek elleni harcban, hanem a közösségen belül játszott szerepet: a fegyverforgatás is­meretében érte el a nemesség először azt az ősrégi jogát, hogy saját parasztjai felett hatalmat gyakorolhasson.”

Megvédték (tőlünk) a nyugdíjvagyont. Őrző-védő szolgálatok megvédték a Választási Bizottságot attól, hogy illetéktelen polgárok! népszavazási kérdést adjanak be. Aztán attól is megvédtek minket, hogy legyen népszavazás, tegnapig nem is lehetett ilyet tartani. Megvédenek minket Brüsszeltől. Most hirtelen lehet népszavazás és most a gyerekeinket védik. 

Az őrző védő tevékenységnek sokezer éves története van. Használjuk ki ezt az újabb "védett állapotot egy kis művelődésre. Példabeszédként idézek egy Lewis Mumford szöveget.

Hogy tényleg így történt-e, mint ahogy a szöveg mutatja, mindegy, a lényeg, hogy értsük meg a mai viszonyainkat.

A hasonlóság nem a véletlen műve.

„ A vadász új szerepköre

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi történt a paleoliti­kum vadászával, amikor a fák gondozása és a kapa hasz­nálata következtében létrejöttek az első falusi települé­sek. Kétségtelenül kiszorult a mezőgazdasági területekről, … A mezőgazdaság terjedésével megcsappantak a vadász lehetőségei. Ha visszagondolunk arra, hogy mit érzett Bőrharisnya az első telepesek irtásai láttán, mindjárt jobban meg fogjuk érteni ezt a természe­tes reakciót. A kis faluközösségek kényelme és élénk tár­sadalmi élete idővel mégis fölkelthette a vadász elégedetlenségét és irigységét, bármekkora megvetéssel is utasí­totta el a sikeres földműveléssel járó rendszeres munkát és eseménytelen biztonságot.

Néhány nehezen értelmezhető barlangfestményen kí­vül, ahol a férfiak kifeszített íjakkal állnak egymással szemben, egyetlen korábbi bizonyíték sem utal arra, hogy a vadászok egymásra támadtak volna. Hosszú ideig a vadászat áldozatai kizárólag állatok és madarak voltak, nem pedig emberek. De az állat- és rovarvilág sok tekin­tetben támogatja azt a feltételezést, hogy a ragadozóter­mészet, ha van rá lehetősége, inkább a könnyű életet vá­lasztja, mint a nehezet, és alkalmasint annyira hozzászo­kik ehhez, hogy parazita lesz belőle, és a passzív – ha nemis maradéktalanul szívélyes – házigazdán élősködik. De egy bizonyos pontig ez a kapcsolat megmaradhat segítőkész együttélésnek is: a bőségben való részesedés fejében a ragadozó megvédi a fészket minden más ellenséggel szemben.

Az ilyen kölcsönös egymásrautaltságra nincs kézzelfogható bizonyítékunk, … De Palesztinában határozott utalásokat találunk arra, hogy a vadász ideiglenes tábora már a város kialakulása előtt állandóan lakott erődítménnyé változott. Ezt az erődít­ményt – az archeológusok meglehetősen pontatlan kife­jezésével élve – a „helyi törzsfőnök” tartja kezében, ter­mészetesen nem egymagában, hanem híveinek védelmező csapatával együtt. Kezdetben ezeket a vadászokat nemcsak egyszerűen megtűrték, hanem bizonyára szívesen is látták. Mert a vadász hasznos szerepet játszott a neolitikus gazdaságban. Fegyverforgató és vadásztudományával meg tudta védeni a falut a legkomolyabb, sőt valószínűleg egyedüli ellenségeitől: az oroszlántól, a tigristől, a farkastól, az alligátortól. A vadász tudta, hogyan kell lecsapni ezekre a fenevadakra és megölni őket, míg a falu lakosságának nem volt erre sem alkalmas fegyvere, sem bátorsága. A biztonság évszázadai alatt a falu lakója minden bizonnyal félénk és passzív lett.

Ezen a ponton már írásos feljegyzések sietnek segítségünkre, bár a falu és az erőd közötti kölcsönös megállapodás kétségkívül korábbi eredetű. A sumér legendák archetipikus törzsfőnöke, Gilgames: a hős vadász, az erős karú védelmező, és ami cseppet sem kevésbé jelentős az Uruk városát övező fal építője. Egy másik vadász, Enkidu tetteiről a régi babilóniai feljegyzésekben pedig a következőket olvashatjuk: „Fogta fegyverét és üldözőbe vette az oroszlánt; a pásztorok nyugodtan alhattak éjszaka, elejtette a farkasokat, lepihenhettek a jószág őrzői. Enkidu a bátor ember, a páratlan hős őrködik felettük.”
És ez nem a győztesnek kijáró szolgai dicséret hangja, hanem ünnepélyes hálaadás a baráti védelmezővel szemben, akinek szolgálataira bizony még hosszú ideig volt szükség. Az i. e. hetedik századból származik egy oszlop, amelyet Asszurbanipál állított fel annak emlékére, hogy milyen kegyetlenségeket műveltek a tigrisek és az oroszlánok, amikor a szakadó esőtől náddzsungellé változott az egész vidék; ő pedig azzal büszkélkedik, hogy mekkora ügyességgel pusztította el saját vackukon a fenevadakat. De ekkorra már a vadász jótékony szerepén, sajnos foltot ejtett a szadista hatalomvágy: minthogy a közösség részéről nem számíthatott önkéntes elismerésre, a vadászok királya önnön dicséretével töltötte ki a csendet.

Világos, hogy a vadász védelme alatt álló falvak zavar­talanabbul fejlődtek, mint ahol a gabonaföldeket vadállatok csordái tapodták le, vagy ahol a portyázó vadállatok szétmarcangolták és felfalták a gyermekeket. De épp a neolitikus falu virágzása és békéje ösztönözhette arra védelmezőjét, hogy a házőrző kutya szerepét a farkaséra cserélje fel, és egy mind egyoldalúbb üzletkötés keretében úgynevezett „védelmi díjat” követeljen magá­nak. Viktoriánus őseink még hitetlenül csóválták volna fejüket az efféle jelenség láttán; de a mai Amerikában, ahol bandavezérek tartanak kezükben virágzó üzleti vállalkozásokat és erős munkásegyesületeket, és titokban óriási adókat vetnek ki a szórakoztató iparra, a közleke­désre és az építkezésre, és mindezt szemérmetlenül megvesztegetett bírák és rendőrök segítségével teszik, mi, saj­nos, olyan helyzetben vagyunk, hogy értjük ezeknek az ősi törzsfőnököknek sikerét. És a megfélemlített falusi lakosság beadta a derekát, nehogy „oltalmazói” még na­gyobb szerencsétlenséget hozzanak rá, mint a vadállatok. amelyekkel szemben védelmet ígértek. Ez a természetes átalakulás nyitotta meg valószínűleg az utat a politikai törzsfőnök szerepét játszó vadász hatalmi pozíciójának további növekedéséhez. …

Mindazonáltal nem szabad az erőszak szerepét eltú­loznunk – különösen a kezdet kezdetéről szólva: való­színűleg csak akkor bontakozott ki teljes mértékben, amikor a technikai, politikai és vallási hatalom további központosulása révén a barbár, primitív törzsfőnök ret­tegett király lett. Kezdettől fogva megvolt ennek a kap­csolatnak az áldásos oldala is; ami talán abban nyilvá­nult meg, hogy a figyelem a vadállatok felhajtásától és elejtésétől a gondozásra és védelemre szoruló szelídített állatok felé fordult: az éhség és szükség hajtotta élelemszerzéstől az áldozat felhizlalására és levágására a legal­kalmasabb pillanatban.

Egy ősi mezopotámiai vers valamelyik sora arról tesz tanúbizonyságot, hogy a földműves nem tekintette alkalmatlankodásnak, ha a pásztor az ő mezejére terelte a nyáját – talán azért, mert már ismerte a trágya értékét. A szabadon kóborló pásztor meg a nyája a röghöz kötött paraszthoz kevésbé áll közel, mint a vadászhoz. A mese mindkettőjükről hősként emlékezik meg, míg a termést hozó parasztnak alacsonyabb rendű szerep jut, ha nem éppen ő testesíti meg a gonoszt, mint Káin a Teremtés Könyvében. A paraszt zokszó nélkül veszi tudomásul másodlagos szerepét, amikor Dumuzival, a pásztorral találkozik. Valójában a pásztort tisztelet övezi, hisz ő habár a vadásznak lelki testvére, annak mégis a jobbik énjét testesíti meg, minthogy személyében a rablásnál-fosztogatásnál hangsúlyosabb szerep jut az oltalmazás feladatának. Etana, akiben az egyik legrégebbi király személyét tisztelhetjük, éppúgy pásztor volt, mint Lugubanda és Dumuzi, a mezopotámiai mítosz istenei, és ezt a mesterséget űzte Izraelben Dávid is – egy jóval későbbi korban; a szervezés és győzelem hőse, Hammurabi pedig előszeretettel nevezte magát népe pásztorának.

Mindkét hivatás vezetői képességet és felelősségtuda­tot követel fent, alant pedig hajlékony engedelmeskedést. Ám ez a tulajdonság a vadászban hatalomvággyá növe­kedett,míg végül az állatok mészárlásában való jártasságát az emberek vezérlésének és lemészárlásának magasabban szervezett hivatásává alakította át; a pásztor viszont inkább az erőszak és a kényszer megtörését tűzte ki célul maga elé, és oly igazságosztó intézmény létrehozását, amely még a nyáj leggyengébb tagjának is ké­pes táplálékot és oltalmat nyújtani. Az erőszak és a meggyőzés, a harciasság és az oltalom, a háború és a törvény, a hatalom és a szeretet természetesen mind-mind összeötvöződött az első városi közösségek köveiben, amikor azok végre formát öltöttek. A királyság kialakul­tával a háború és a törvény ura a földnek is urává lett.

Meglehet, hogy mindez az ismert tényeknek valamiféle mitikus rendszerezése, ám akkor is rávilágít arra, hogy az önkéntes felajánlásból miképpen lesz köteles juttatás, és hogy ez a köteles juttatás hogyan válik később tized, dézsma, adó, robot, áldozati ajándék, sőt emberáldozat formájában rendszeresen teljesítendő kötelességgé. Úgy vélem, hogy e ponton a háborúról még nincs bizonyíték. A neolitikus falvak ásatásai során semmiféle fegyvernek nevezhető eszköz nem került elő; és bár ez csak negatív bizonyíték, jól illik rá arra a magába zárt kicsiny közösségre, amelyből még hiányzik a fölös emberi erő, amely túlságosan távol esik a világtól, és amely a csónak feltalálásáig csak túlságosan szerény eszközökkel rendelkezik a helyváltoztatáshoz, és nincs szük­sége arra, hogy a másikat helyéből kiszorítsa vagy hatal­mába kerítse. Az eredendő „mindenki harca mindenki ellen” nem más, mint mesebeszéd: Hobbes harcias pri­mitív emberének még annyi történelmi realitása sincsen, mint Rousseau nemes lelkű vademberének. Akárcsak a madarak világában, a „territorialitás” elve a határkövetelések rendezésének nyilván barátságos módozataihoz vezethetett, és csak később, a tulajdon és az előjogok megszerzésének „civilizáltabb” korában került sor há­borúra.

Az ősi várak és erődítmények megléte nem háborúra vagy egymással szemben álló közösségek harcaira, hanem egy kisebbség uralmára utal egy viszonylag népes számú többség fölött. Kezdetben a fegyveres erőszak és ellenőrzés nem más közösségek elleni harcban, hanem a közösségen belül játszott szerepet: a fegyverforgatás is­meretében érte el a nemesség először azt az ősrégi jogát, hogy saját parasztjai felett hatalmat gyakorolhasson.”

 ***********************************

Vigyázz rá, hogy ki véd meg!

******************************************************