2022. már 10.

A kacsázó kő és a kultúra - Tudásalapú emberi rendszerek sorozat 10. rész

írta: Domsa
A kacsázó kő és a kultúra - Tudásalapú emberi rendszerek sorozat 10. rész

  A tudás egyszerre szubjektív és objektív. Ha megkérdezzük, hogy hol vannak a társadalmi viszonyok, azt mondjuk elsőre, hogy az emberek között. De hol van ez az „emberek közötti” viszony. Nem fogjuk máshol találni, mint az emberekben belül. Akkor hogyan objektív?

  És mi van azokkal a természetben létező dolgokkal, amelyeket nem az ember konstruált, de tud róla, sőt érzelmi viszonya is van hozzá? Mi van azokkal, amelyek már akkor is léteztek, amikor még nem volt ember? Akkor ezek a három összetevős társadalom részei, vagy azon kívül vannak? Ezek akkor is léteznek, ha nem gondolunk rájuk, és nincs hozzájuk érzelmi viszonyunk.

Skipping Stones River Childhood - Free photo on Pixabay  A Mosoni-Duna partján voltam gyerek, az egyik kedvenc időtöltésem volt a „kacsázás”. Lapos követ kellett a víz felett vízszintesen dobni, és ha jól csináltuk pattogott a vízen. A „kacsázó” kő, az alkalmas lapos kő a kultúra része, vagy csak a természeté? Illetve milyen tekintetben beszélhetünk róla úgy, hogy csak a természet része, és hogyan, amikor a kultúra része. Ha visszalátogatok a szülővárosomba, gyakran lemegyek a Dunához és keresek kacsázó követ, és megmutattam a gyerekeimnek is a kacsázást. Amikor keresek, a fejemben van a lapos „kacsázó kő” reprezentációja. A parton és a mederben sok kő van és köztük alkalmas lapos is. A természet koptatta, csiszolta, és sok millió év alatt gördült le a hegyekből, hozta a víz. Azok a konkrét kövek a természet részei. Nem kacsázó kövek. A róluk alkotott fogalmam a társadalom része[1]. Aztán találok alkalmas követ, és megmutatom a gyerekemnek, „Nézd! Ezzel a lapossal jól lehet kacsázni”. És ekkor a konkrét, megtalált, megnevezett, reprezentált és „kacsázó” funkcióval felruházott kő, egy észlelési, megnevezési aktusban a kultúra részévé válik. Fizikai tárgy, reprezentáció és értelem együttese. File:Stone skimming -Patagonia-9Mar2010.jpg - Wikimedia CommonsEldobjuk, észleljük, pattog a vízen, gyönyörködünk benne, aztán elsüllyed. Visszasüllyed a kultúrából a természetbe, amennyiben nincs, aki észleli és nincs értékelő mozzanat hozzárendelve. Megmarad a reprezentáció, a kacsázó értelem[2], ami majd később ismét kiválaszt a vízparti kavicsok közül konkrét követ. Megkülönböztetjük az ismert világunkat (episztemé - világ’) a világtól. A világ részben az, ami nélkülünk is létezik, az ismert világ, ahogyan azt konstruáljuk. A világról való tudásunk bennünk van. Ha már észleltük, az a kultúra része. Az objektív tudást nevezhetjük szubobjektívnek. Ábrázolhatjuk így:

  A világról való tudást a háromdimenziós felkészültségekkel illusztrálom, ami a személyen belül van. A személyen kívül feltételezetten ott van az az objektív világ, amire a tudásunk vonatkozik, de amelyhez nem férünk hozzá közvetlenül. Csak konstruálunk róla modelleket, amelyek helyesnek, vagy helytelennek bizonyulnak. A modell át van szűrődve személyes tartalmakkal és hatásokkal, hiszen a személyiség rendszerének része. Akkor miért mondhatjuk mégis objektívnek? Mert van egy közmegegyezésünk, hogy a külső világról úgy beszélünk, mint egy tőlünk függetlenül létező objektív területről, és ebben a beszédben igyekszünk kiküszöbölni a szubjektívnek tartott hatásokat. Az is a közmegegyezés része, hogy a személyest és az objektívet elválasztjuk egymástól. És miután elválasztottuk, hagyunk egy tartalmat a szubjektív beszédnek.

fold.jpg  Nem mondunk ilyet, hogy „Szerintem a Föld kering a Nap körül.” Az objektív világról való beszédben úgy mondjuk, hogy „A Föld kering a Nap körül”. Volt olyan idő, amikor ez még személyes sejtés volt. De mondhatjuk azt, hogy „Rossz belegondolni, hogy a semmiben mozog a Föld.” Elfogadjuk, hogy a beszélő a saját szubjektív oldaláról beszél.

  Az ábrán van egy szaggatott vonalú elválasztás a szubjektív és objektív tartalmak között. El kell választani, mert a személyes élmény csak belülről élhető át, de a személyes élménybe is beleszövődnek olyan tartalmak, koncepciók, amelyeket másoktól vettünk át, és társas helyzethez kötődnek. Például a pszichológiai műveltséggel rendelkező emberek személyes tartalmaiban benne vannak az ezeket értelmező fogalmi koncepciók is. Annyiban is lehet objektív, hogy a személyes belső is a természet része és biológiai, idegrendszeri folyamatokkal is le lehet írni belőle valamit, ami nem az élmény. Ez az elválasztás hasznos, de nem úgy igaz, ahogyan eddig megszoktuk. A külsőről lévő tudásunk - éppen mert tudás - bennünk van, de az is a tudásunk része, hogy van „ott valami”, ami a tudásunktól függetlenül létezik - objektív. Hasznos ez, mert a világról alkotott vélekedésünket nyilvános vitákra bocsájtjuk és közösen konstruálunk róla igaznak tartott állításokat.

  Az „objektív külsőbe” beletartozik a szubjektum szempontjából a többi szubjektum viselkedésének leírása is.

  És a belső világ felől is hasznos a szétválasztás, mert ki tudjuk fejezni a saját belülről átélhető tartamainkat. Akkor van baj, ha erről elfeledkezünk. Baj, ha objektív „külső” mércével meg akarnánk vitatni valaki belső élményének igazságát, és baj lenne, ha lemondanánk a külső világ igaznak tartott leírásáról. 

  Az objektív fizikai tárgyak odakinn maradtak, de úgy, mint a kacsázó kő. Belül van mindaz, ami tárggyá teszi őket, és kívül vannak a fizikai állapotaik, oksági kapcsolataik.

  Az ismert világunk - éppen mert „ismert” - bennünk van. De közösen hordozzuk. A személy felől nézve mások hordozzák a nagyobb részét, ezért tűnik a társadalom „objektívnek. (13. ábra)

  A társadalom szubobjektív. Egyszerre szubjektív és objektív, a társadalom egésze felől nézve nem különbözik a kettő. Minden, ami a társadalomhoz tartozik valahol, valakiben szubjektív tartalom. A könyvtárban lévő könyv, amikor éppen nem olvassa senki, nem gondol rá senki, nem része a társadalomnak.

  A személy szubobjektív. A társadalom szubjektíven hordozott és átélt része. Belül is társadalom. Társadalom a biológiai örökségében, tudásában, társas életének emlékeiben, életére kidolgozott stratégiáiban. A szubjektivitásban benne van a külső.

  Itt ismét láthatjuk a korábban Csányitól idézett kultúra definíciót. A kultúra két együtt élő populáció kölcsönös kapcsolata. Egy kívülről megfigyelhető viselkedési minták, tárgyak, ideák és értékek együttese, amelyet tanulással adhatnak át egymásnak és az utódoknak. És a másik: a külsőnek megfelelő belső neurális idegrendszeri populáció.

Egy kis kötekedés miért kell ezeket tudni?Finger pointing to a star | Free SVG

  Emögött egy nagyon fontos emberkép van, amit nem nagyon szoktunk így gondolni, amikor azt mondjuk, hogy szubjektív. „Ez csak egy szubjektív vélemény.”

  Minden egye szubjektív vélemény mögött nagyon sok objektív társadalmi helyzetben megszerzett élmény van. Amikor valaki szubjektív azt nem fosztóképzőként érdemes használni, hanem arra oda kellene figyelni. Ő máshogy lát valamit, mert az Ő tapasztalatából máshogy látszik az, amit én látok.

  Inkább ez a szubobjektív, hogy mindig a másik emberben a társadalmat kell meglátni, nem csak egy szubjektumot. Ezt nehéz ráolvasással, inkább tréningeken lehet fejleszteni, és a tudásközösség szolgáltatás leginkább erről szól.

Folytatás következik.

Képek:

[1] Természetesen a társadalom is a természet része

[2] Ettől még nem lesz a reprezentáció se kétdimenziós, a reprezentáció és értelem a pszichéink részeként kommunikatív-társadalmi, biológiai, természeti rendszereken létezik, „ül”.

Szólj hozzá