„még több száz interjút készítettünk szervezetek vezetőivel, s a siker mintája mindig ez maradt: Volt ötlete. Megcsinálta.”

Így fejeztem be a „kezünkben van e még a sorsunk?"  című szöveget. Azóta sok szöveget írtam itt a blogban arról, hogy nem mindegy, milyen célokat tűzünk ki, és jó tudni mi okoz boldogságot, s hogy miben találjuk meg az élet értelmét.  

Most visszakanyarodok oda, hogy ha vannak jó ötletek, miért van, hogy valakik megcsinálják, valakik meg nem? Mitől sikeres az egyik, s a másik nem.

Ha erről tartok előadást, meg szoktam kérni a hallgatóságot, hogy tegye fel a kezét az, aki tudja a céljait. Erre a jelen lévők kevesebb, mint fele szokta feltenni a kezét, egy-két másodperc múlva mondom, hogy mindkét kezét tegye fel az, akinek írott céljai vannak, erre az a tipikus jelenség, hogy senki nem teszi fel a kezét, vagy egy valaki, akiről kiderül később, hogy járt már valamilyen sikert tanító kurzusra. E kurzusok szinte mindegyikén megemlítik a „Yale-en végzett híres célkitűző vizsgálatot”, mely szerint végzős egyetemisták 3%-ának volt leírva a célja, s e 3% később a másik 97% összességénél nagyobb vagyonnal rendelkezett. Volt, aki utánajárt e kísérletnek, s nem találta a Yale-en e kísérlet nyomát. Így lehet, hogy ez egy sikerlélektani városi legendának bizonyul, ami kissé lerontja az ilyen szövegek hitelességét. Ám az írott célok erejének vannak más bizonyítékai, (lásd például a "siker renewal 10"-es szövegben a "duplagondol" módszerét) Mert ez egy fontos sikertényező.

Sikert elérni (első nekifutásra) annyi, mint célokat elérni, s ezt csak ismert célok esetében lehet igazán. Akkor tudunk sikeresek lenni, ha ismerjük saját sikerkritériumainkat, az pedig a céljainkban van. A sikeresekről és a siker tanulhatóságáról első nekifutásra ezeket mondjuk: A sikeresek:

• reál-optimisták
• van ötletük
• megcsinálják
• megoldják a menet közben felmerült problémákat

Így együtt látva ezeket a bevezető kritériumokat, eléggé egyszerűnek látszik a siker titka. És, ha ez igaz, miért bonyolult mégis a valóságban? És az is állítható, csak a sikeresek számára ilyen egyszerű, és az lehet, hogy a sikertelenséget kellene inkább magyarázni. Nézőpont kérdése. Miért sikeres az egyik és nem az a másik? Létezik-e valami magyarázó elv, ok arra, hogy miért ilyen a sikertelenebb, miért olyan a sikeresebb?

Gyakorlat: Válaszolj az alábbi kérdésre. Tegyük fel, hogy az életünkben elért sikerekben, kudarcokban az alábbi négy tényezőnek van szerepe: A körülményeknek, az erőfeszítéseknek, a szerencsének, és a tehetségnek. Becsüld meg, hogy mekkora a szerepe ezeknek a Te életedben? Ossz el 100 pontot ezek között, olyan arányban, ahogy a fontosságukat gondolod!

Körülmények: .......%; Erőfeszítés: .......%; Szerencse: .......%; Tehetség: .......%. Összesen legyen 100 %.

Nem a „helyes” válasz kitalálása a fontos, hanem az a helyes válasz, ahogyan gondolod.

• Amikor készen vagy, adj magadnak egy pontszámot 0 és 100 között, ami azt mutatja, hogy mennyire érzed magad tehetségesnek, kitartónak, összességében „jó fej”-nek. A 0% pont jelentse, hogy „sehogy”, s a 100 % pont jelentse, hogy „teljesen jó, tehetséges, az életét sikeresen csináló ember vagyok”, s aki inkább jónak gondolja magát, az 50% feletti pontot adjon magának, aki gyengének, az 50% alatt adjon. A feladat inkább játékos illusztráció egy sikertényezőhöz, s nehogy bárki azt gondolja, hogy ez egy tesztkérdés.
• Amikor ez is készen van, szorozz össze két pontszámot: Az erőfeszítésre adott százalék-értéket szorozd össze a "jó fej"-re adott pontokkal.
• Hasonlítsátok össze egymás eredményét! És jól nézzétek meg azokat, akiknek a legnagyobb eredménye jött ki. (nagyon kevés az, akinek 40-50 % körüli vagy az feletti eredmény jött ki)

A reálisan elérhető siker célterülete: két halmaz metszetében van: Egyrészt azon dolgok halmaza az életemben, amelyekben azt gondolom, hogy az erőfeszítéseimen múlnak a dolgok, másrészt, amelyekben jónak is érzem magam. Jó vagy rossz hír, mindegy is, de sokkal több dolog nem múlik rajtunk, mint ami múlik, és sokkal több dologban nem vagyunk jók, mint, amiben jók vagyunk. Van aki ettől maga alatt lenne. De ha nem akarunk olyan célokat elérni, amelyek a gyengeségeinkre, s a nem rajtunk múló tényezőkre építenek nem is érdekes. Arra a kisebb halmazra érdemes a céljainkat építeni, amelyek elérése az erőfeszítéseinkkel elérhető, s olyan területen van, amelyekben jók vagyunk.

Ha e két vélekedést közös táblázatba teszem, akkor látszik, hogy attól függően, hogy ezekről hogyan gondolkodunk, egy helyzetben, más-más helyzetbeli magatartást jósolhatunk magunknak.

Sikerkeresők és kudarckerülők

Kudarckerülés. Azokban a dolgokban, amelyekben nem vagyunk szerintünk jók, és azt gondoljuk, hogy ezek rajtunk is múlnak, akkor a kudarcot jósoljuk magunknak, és ha már egyszer ezt jósoltuk magunknak, akkor erre az a logikus válasz, hogy igyekezzünk elkerülni az ilyen helyzeteket, hogy elkerüljük a kudarcot. Ez a kudarckerülés motívuma.

Sikerkeresés. Ahol azt gondoljuk, hogy rajtunk múlnak a dolgok, és jók vagyunk benne, ott azt jósoljuk magunknak, hogy sikereket fogunk aratni, ezek a helyzetek sikert ígérnek, pontosabban az ilyen helyzetmegítélés sikert ígér, ezért itt ráhajtunk. Itt a “gyerünk, mutassuk meg a világnak (és önmagunknak ismét), hogy jók vagyunk” indítéka munkál bennünk. Ez a siker keresés motívuma.

A harmadik terület az, ahol azt gondoljuk, hogy nem múlnak rajtunk a dolgok, és nem is lennénk jók benne. Itt nincs igazán sem elkerülés, sem teljesítés motívum az első látásra. De lehet teljesítés elkerülés, kudarckerülő motívumok következményeként ebben a szférában gondolkodni, sőt nagyon gyakori, hogy a kudarc elkerülése, azaz a cselekvés elhalasztása, a felelősség elhárítása bújik meg a mögött, amikor így gondolkodunk.

S végül a negyedik terület, az, amikor magunkat jónak, pozitívnak értékeljük, de a helyzetben nem találjuk meg ennek újrabizonyítási lehetőségét. Ezért itt a „nem terem babér ebben a helyzetben” a motívum, illetve motiválatlanság, hiszen ez nem igazán ösztönöz cselekvésre.

Az önértékelés újraalkotása

Álljunk meg egy pillanatra ennél a kifejezésnél: "mutassuk meg önmagunknak ismét". Mit is? Önmagam pozitív képének újrabizonyításáról van szó. Az önértékelés, az énkép nem egyszer, s mindenkorra kész még a felnőtteknél sem, hanem még állandó is attól lehet, hogy az énképnek (mint viselkedési mintának) megfelelő cselekvések, cselekvési eredmények jelzik vissza mintegy objektív adatként: hogy milyenek vagyunk. De ez nem csak úgy igaz, hogy viselkedésünk és annak eredménye alapján gondoljuk magunkat valamilyennek, hanem ez fordítva is igaz: amilyennek gondoljuk magunkat, lehetőségeinket, lehetséges cselekvéseredményeinket, olyan cselekvést választunk.

Ahogyan gondoljuk...

S ha gyenge teljesítményűnek gondoljuk magunkat, akkor olyan helyzeteket keresünk, amelyben csak gyengén kell teljesíteni, és e helyzetekben gyengén teljesítünk, s mivel gyengén teljesítünk, gyenge teljesítményűnek gondoljuk magunkat.

S bezárul a kör: azért gondoljuk gyenge teljesítményűnek magunkat, mert gyenge teljesítményűnek gondoljuk magunkat. S ha azt gondoljuk, hogy nagy teljesítményekre vagyunk képesek, akkor olyan helyzeteket keresünk, amelyben nagyokat teljesíthetünk, s mivel nagyokat teljesítünk, nagyokat teljesítőnek gondoljuk magunkat. Nincs ekkor kudarcunk? Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs, de erről hamarosan írok. Rövidre fogva: azért gondoljuk nagy teljesítményűnek magunkat, mert nagy teljesítményűnek gondoljuk magunkat.

Önmagukat újratermelő minőségek ezek. S hogy egy még „szörnyűbb” tautológiát leírjak: A sikertelenek, sikertelenek, a sikeresek, sikeresek. Azok, aminek gondolják magukat.

Ezt e szöveg nélkül, eddig is tudtuk. Csak nem ennyire. S nem így. A gondolkodás ördögi köreiről van szó. Nem az én szövegem ördögi köréről, hanem arról, amit az énképről, mint mintáról gondolni lehet siker/kudarc dimenziókban. Mert a fenti táblázatban leírt négyféle motívum nem csak a helyzetek sajátossága. Ez a helyzetekben lehetséges cselekvés eredményértékére vonatkozó előzetes becslés, és az énkép (benne a képességekre vonatkozó állítás) viszonyában létrejövő motívumok sajátja.

A sikerkeresők céljai

Ezt igazolhatja az a tapasztalat, hogy máshogy tűznek ki célokat a sikeres emberek és máshogy azok, akik inkább a kudarcokat kívánják elkerülni. Helyezzük el a megoldandó problémákat képzeletben egy skálán. A skála elején az erőfeszítést nem igénylő feladatok, célok, problémák vannak, középtájon az általunk reálisan, az erőfeszítéseinkkel (és a mozgósítható erőforrásokkal) megoldhatók, és a skála végén azok, melyek, megoldása meghaladja az erőinket. 

Ha ezen a skálán helyeznénk el, hogy hova helyezik céljaikat a sikeres és a kevésbé sikeres emberek, akkor azt találnánk, hogy a kudarcot kerülők a skála elejére, az erőfeszítést nem igénylő problémákhoz helyezik a célokat. A sikerkeresők középtájra, oda, ahol eléggé nagy a cél ahhoz, hogy vonzó sikereket lehessen aratni, és reális esélye is van, hogy sikerülni fog, de kell hozzá mozgósítható képesség. Ami van is a pozitív énképpel rendelkezőknél. A skála végére nem igazán tűznek ki célokat a sikerkeresők, azaz oda, ami már meghaladná a képességeiket, hiszen itt már nincs reálisan sikerre lehetőség.

Érdekes módon a kudarckerülő hajlamos ide is, az erejét meghaladó szférába kitűzni célokat. A kudarckerülőt miért nem zavarja ez a kudarc? Ezt az eddigiek nem tudják megmagyarázni. Ezért még jobban át kell gondolni a sikerkereső és a kudarckerülő viszonyát a sikerhez és a kudarchoz.

Miért tűz ki reális, de erőfeszítést, képességeket megmozgató célokat a sikerkereső? Miért tűz ki irreálisan magas célokat is a kudarckerülő, amelyeket aztán persze nem tesz meg?

Az első nem is megalapozatlan gondolatunk az lehet itt, hogy ezzel is újra lehet termelni a kudarckerülő gondolkodást. Ez kudarcot hozó célkitűzés, és eléretlen, mert elérhetetlen cél, ezért ismét gondolni lehet, hogy „nekem nem sikerül”. De ekkor meg azt kell megmagyarázni, hogy miért kerüli el a reálisan megoldható, elérhető célok tartományát a kudarckerülő? Hiszen itt is lehetne kudarcot elszenvedni, ha az fontos lenne az énkép újratermelése szempontjából.

Miért lehet azt gondolni, hogy „nekem nem sikerül” ott, ahol irreálisan nagy volt a cél. Erre könnyebb a válasz. De miért nem lehet ezt gondolni ott, ahol reálisan elérhető a cél?

Arra keressük a választ, hogy mennyire fáj a kudarc?

Az látszik itt meg, hogy ez utóbbi jobban fáj. Itt múlhatott volna (ha a célt ide tűztem volna) rajtam a dolog, itt ténylegesen az én képességeimen múlna, de az irreálisan magas céloknál lehet azt gondolni, hogy „nem rajtam múlott”.

Ehhez még azt a tapasztalatot is vegyük hozzá, hogy a sikerkeresők, a reálisan elérhetőnek becsült célokat nem mindig érik el, akcióik gyakran kudarcba fúlnak, tehát a sikerkeresőknek vannak kudarcaik.

A sikerkeresőnek a siker elérése a stratégiája, de közben elszenved kudarcokat is.

A kudarckerülő stratégiája, hogy elkerülje a kudarcot, de közben elkerüli a sikert is.

Azt gondolhatjuk, hogy a sikerkeresőnek nem olyan fájdalmas a kudarc. Emögött ismét a saját képességekről vallott felfogásnál, az énképnél vagyunk.

A sikerkeresés (a korábbi táblázat szerint) a “rajtam múlik, és jó vagyok benne, gyerünk” mentén való gondolkodás, a kudarc-kerülés a “rajtam múlik, és gyenge vagyok benne és elkerülendő” sávok mentén való gondolkodás. És a célkitűzésről tartott kitérő után ezt már nem a helyzetekről gondolhatjuk, hanem a helyzetek, és az én (énkép) viszonyáról vallott gondolkodásról.

A körforgásból még mindig nem léptünk ki:

A sikertelenek sikertelenek, a sikeresek sikeresek.

Azok, aminek gondolják magukat. Bár erről már megint többet tudunk.

A folytatásban az énkép sikerben játszott szerepéről írok.

Forrás:

Domschitz Mátyás: "Tanulható-e a siker?” Új Pedagógiai Szemle 1995. február.

Kép:

http://lornpearsontrains.co.uk/2012/03/05/self-doubt-vs-self-belief-you-can-do-it/