Dennetti és Tomeselloi teremtmények

  A főemlősi környezetben olyan fajtársak vannak, akik ugyanúgy, mint mi, jól modellezik a társas környezetüket. Minket is. Jól jön itt egy olyan képesség, amely a fajtársakat nemcsak korábbi külső viselkedésük alapján jósolja meg, (mit fognak cselekedni?) Hanem hipotéziseket alkot a társak belső állapotairól is.[1] „Miért-mit fognak cselekedni?” Ez a képesség is bennünk van. Létrejön, hogy fajtársainkat hozzánk hasonló intencionális lényeknek tekintjük. Dennetti lényeknek nevezem őket, mert az intencionális hozzáállás gondolata központi kérdés nála.[2] 

  Le lehet írni, meg lehet jósolni egy ember viselkedését a megszokott magatartása alapján. Mint az időjárást. Így szokott cselekedni, és az emlékeim alapján hasonló szituációban azt jósolom, hogy ismét így csinálja. Ez a szituatív-epizodikus emlékezet segítségével történhet meg. De az intencionális hozzáállás segítségével belső magyarázatot is adhatok a viselkedés leírásához.

  „Azt akarja, hogy… ezért ezt csinálja, hogy”.  Azt, hogy mit jelent akarni, azt a saját akaratom élményéből tudom meríteni, és ezt behelyettesítem a másik ember modelljébe. Nemcsak a külső viselkedését modellezem, hanem a belső állapotait is. Feltételezem, hogy valamit „tud”, „akar”, „szeret”. Nem biztos, hogy igaz, amit feltételezek. Vagy sikerül a jóslás, vagy nem. Ha igen, megerősödik, ha nem, gátlódik. (A popperi hipotézisek kihalhatnak helyettünk). A popperi teremtmény képességeire ráépül a (dennetti) intencionális modell. 

  Ez az intencionális hozzáállás aztán kiterjeszthető nem emberekre is. Szándékokkal ruházhatjuk fel a természetet, az időjárást, aki támogat minket, vagy kiszúr velünk.

  Visszatérünk a dennetti teremtmények modelljéhez.

„Dennett „munkásságának központi mozzanata az intencionalitás újraértelmezése és középpontba állítása az emberi gondolkodás és minden megismerő rendszer elemzésében. Dennett felfogásában a fizikai és tervezeti hozzáállás mellett az élő jelenségek értelmezésének kulcsa az értelmező által felvett intencionális hozzáállás, mely a rendszert, mint szándékokat megvalósító szisztémát értelmezi.”[3]

  Őseink együttműködtek. Az együttműködés feltételeit egy mai focicsapat példával mutatom be.

  Amikor a jobbszélső elszalad jobboldalt és gondol a középcsatárra, és azzal számol, hogy a középcsatár is elindul középen azzal számolva, hogy a jobbszélső azért szalad, hogy neki adja a labdát, akkor ezt a felkészültséget nehéz nem közösként elképzelni. Azt sem gondolhatjuk, hogy a középcsatár és a jobbszélső felkészültsége azonos tartalom, hiszen nem azonos cselekvéssort hajtanak végre.

 Mindkettőjük közös felkészültsége segít bejósolni a másik viselkedését, és ez segíti a közös céljuk elérését. Tudják a közös célt, a maguk szerepét a célok eléréséhez, tudják a másik szerepét, és tudják, hogy a másik is tudja mindkettőjük szerepét és a célt. És ennek következtében gyakrabban tudnak sikeres közös akciót végrehajtani. És a későbbiek szempontjából fontos, a siker érdekében mindegyikük alárendeli magát a közös célnak.

  Lehet a közös cél a belső reprezentációk összehangolása. Ez már jelhasználatot igényel. Feltétele a Közös figyelmi helyzet[4]  Itt a kommunikáló felek valamilyen témáról kommunikálnak, így kialakul a figyelmi háromszög, ami a kommunikáció alapja. A figyelmi háromszög gondolatát Tomasellotól vettem. (Tomasello 2002) Hipotézise szerint a fajunkat jellemző hozzáállás, hogy fajtársainkat önmagunkhoz hasonló intencionális lényeknek tekintjük, és ez adja a sajátos emberi evolúció magyarázatát.[5]

Egy kis kötekedés miért kell ezeket tudni?

  Volt fent a focis példa. Abban benne van, hogy összeszoktak, sokszor megbeszélték már, begyakorolták, hogy el fogok futni jobb oldalon, te meg mész középre, és be fogom adni. Ha látja a középcsatár, hogy szalad a jobb szélső, akkor már tudja, hogy neki futni kell. Tehát meg van a fejükben a forgatókönyv. Vannak olyan munkahelyi feladatok, ahol ez a közös, összeszokott munka fontos. Főleg a nagyon együttműködő csapatoknál. Akár kommandós egyégeknél is fontos lehet.

  Ha összeszoktak, de valami miatt nem szalad a középcsatár, pedig szalad a jobb szélső, akkor félreértés van. Mást gondolnak egymás szándékáról. „Azt gondoltam, hogy azt gondolod, de mégse.” Ebből konfliktus van. Összeszokott csapatok, párok modellezik egymást fejben is. A változás nehéz, ha valaki megváltozik ebből az összeszokott csapatból, akkor a másiknak, aki megszokta Őt, annak is változni kell. Eleinte megpróbálja elképzelni a régi módon, de nem érti, hogy miért nem úgy viselkedik, ahogy szokott. Ez átmeneti feszültséget szül, amíg az új megszokás ki nem alakul.

[1] Ez nem magyarázza meg az ilyen képesség létrejöttét, de ha az evolúció „Véletlen” generátora létrehozza, akkor már hozzájárul hordozója társas sikeréhez.

[2] De lehetne Tomeselloi teremtményeknek is nevezni, mert ő is az emberré válás alapvető mutációjának tartja azt, hogy fajtársainkat önmagunkhoz hasonló lényeknek tartjuk.

[3] Pléh Csaba - Boross Ottilia (szerk.) Bevezetés a pszichológiába. Osiris. Budapest 2004.

[4] Erről írtam korábban: „Társadalmi tőke a kommunikáció participációs modelljével. In Bajnok Andrea – Korpics Márta – Milován Andrea – Pólya Tamás – Szabó Levente (szerk.): A kommunikatív állapot. Diszciplináris rekonstrukciók. Typotex 2012, és az „El vagyunk havazva” című könyvemben Typotex 2013.

[5] Tomasello, Michael: Gondolkodás és kultúra. Osiris Kiadó Budapest, 2002. Szerinte az ezt lehetővé tevő genetikai változáson alapuló kulturális evolúció magyarázza azt, hogy az evolúciós mértékkel nagyon kevés idő alatt miért alakult ki akkora eltérés a főemlősök és a mai ember között. A korábban bemutatott mimetikus kultúra (Donald) modell és Tomasello hipotézise jól kiegészítik egymást.

Folytatás kövezetkezik.

Képek:

• Foci
• Bökdösés